First

Drága Mindenki! Meghoztam az első fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket és kapok pár visszajelzést! Jó olvasást! xx silver

New York maga az élet, egy kis csodával keverve. Sosem tudtam betelni a látványával. Nekem mondhatott akárki akármit, el sem tudtam volna képzelni szebb várost. Pedig ismertem, mint a tenyeremet. Tudtam, hogy messze nem tökéletes. 

Különösképp szerettem a reggeleket. Főleg akkor, amikor Jake felajánlotta, hogy autóval elvisz az egyetemre. Persze, imádtam a várost, imádtam metrózni, de mégis csak jobb érzéssel kezdte el az ember a napot, ha nem léptek egyfolytában a lábára és nyugodtan el tudott nyújtózni a barátja tiszta kárpitozású autójában. 

- El fogsz késni, Holly. Mondtam, hogy készülj el időben - nézett rám Jake lekorholóan, de mégis láttam a szemében a vidámságot. Már megszokta.

- Már megszokta mindenki, hogy 10 perccel később esek be az órára - legyintettem vigyorogva. Belekortyoltam immár langyos kávémba.

- Ha így haladunk, akkor nem 10 percet fogsz késni - nézett idegesen ki az ablakon. Akárhova néztünk, mindenhol autók voltak. Nem egyszer lehetett hallani dudaszót, ideges káromkodásokat. De ez már valahogy elengedhetetlen kelléke volt a reggeleknek. 

- Az se baj! Úgyis végig szoktam aludni az első órákat - nevettem fel hangosan. Jake csak megrázta a fejét.

- Nem kellene így hozzáállnod. Apukád nagyon sokat fizet azért, hogy idejárhass - nézett rám mindent tudóan. Jobban szerettem Jake-et az életemnél is, de sokszor az agyamra tudott menni. Nem egy pillanatban akart már helyettem döntést meghozni, és az sem állt messze tőle, hogy beleszóljon a dolgaimba. Sokszor már úgy éreztem, mintha abba is be kéne avatnom, hogy milyen márkájú tampont vettem a boltban. Ettől függetlenül már nem tudtam volna elképzelni nélküle az életemet.

- Igen, és pontosan tudod, hogy miért járok erre az egyetemre! Tudod ki a fene akar üzleti szakon végezni! - mondtam talán kicsit ingerültebben. Elegem volt már abból, hogy teljesen indokolatlanul próbálja az apámat jó fiúként feltüntetni. Pedig az apám nagyon sok szerepben játszott már az élete során, de sosem ő volt a jó.

Örültem neki, hogy Jake ezúttal nem kezdett el vitatkozni velem erről a témáról. Sosem tudtam elképzelni, hogy miért védi ilyen nagy hévvel az apámat, holott neki is legalább annyira kellene szidnia, mint nekem, ha nem jobban. Rengeteg összeesküvés elmélet született már a fejemben ezzel kapcsolatban; többek között, hogy a hátam mögött konzultálnak rólam. De ezt a gondolatot próbáltam kiverni a fejemből, hiszen mind a ketten hevesen cáfolták. 

Csupán 25 perce kezdődött már meg az első előadásom, amikor Jake autója leparkolt az egyetem hatalmas főépülete előtt. Gyors csókot nyomtam Jake szájára, majd berohantam az épületbe. Magam se értettem, hogy miért erőltettem meg magam, hogy bejárjak egyáltalán az órákra. Szinte az összes untatott. De mégis csak meg akartam próbálni jól teljesíteni, ha már kisebb vagyonba kerül egy félévi tandíjam. 

Felsiettem 4 lépcsősort, majd élesen bevettem a kanyart és benyitottam a hatalmas terembe. Pár tanuló szeme rám szegeződött ugyan, de ők sem törődtek velem sokáig. A többiek pedig vagy szorgosan jegyzeteltek, de voltak, akik szinte már aludtak. A professzor tudomást sem vett a megérkezésemről, ezért csak egy halk bocsánatot elmotyogtam és felcammogtam az utolsó sorba és helyet foglaltam. 

Már abban a pillanatban tudtam, hogy nekem nincs itt semmi keresnivalóm, amikor tavaly beléptem az első előadásomra. Itt a legtöbb ember unalmas és befarsult volt. Túl komolyan vették az életet. A felükről kapásból megmondtam, hogy csak azért jártak erre a szakra, mert reménykedtek benne, hogy egy nap majd ezzel a diplomával sokat keresnek. 

Persze, én is fontosnak tartottam a jövőmet. De soha se jelentkeztem volna ide, ha nincs az apám. Ez egyfajta alku volt kettőnk között. Én ide járok, Manhattan egyik legnevesebb egyetemére, cserébe kapok szabad életet, szabad döntésekkel. Nem kellett már a hatalmas "családi" házban élnem - ami igazából összesen 15 szobából áll -, munkát kereshettem és nem kellett miden lépésemről beszámolnom. Noha sejtettem, hogy az utolsó pontot biztos megoldja másképp. Hiszen ezt volt ő: Aaron Hamilton, első sorban a Hamilton Kft. tulajdonosa és elnöke, másod sorban pedig férj, apa és családfő. Nem kell sokat ecsetelnem, hogy egy átlagos napjának a 24 órájából 22-t kap a cég, a maradék 2 pedig marad a féltestvéremre Miky-ra, a nevelőanyámra, Lily-re és rám. De abban a 2 órában minden tettével igyekszik irányítani az életünket.

Szerencsére csak 3 előadást kellett végig szenvednem. Utána azonnal siettem dolgozni. Egy manhattani forgalmas kávézóban dolgoztam részmunkaidőben. A fizetés ugyan nem volt valami nagy, de kárpótolt, hogy korlátlan mennyiségű kávét ihattam ingyen. 

Ma is rengeteg ember fordult meg a kávézóban, többek között a legjobb barátnőm Jessica is. Gimis korunk óta ismerjük egymást, szinte elválaszthatatlanok vagyunk. És történetesen Jessica Jake kishúga. Ez van, bejön nekem a Holt vérvonal.

Szinte megállás nélkül dolgoztam végig a délutánt. Este felé aztán jött az erősítés Alice személyében, akivel 9 óráig egyfolytában szolgáltuk ki a vendégeket. 

Már egy ideje észre vettem, hogy egy egészen furcsa társaság jár a kávézóba. Egy héten többször is megjelentek, de mindig záróra előtt egy fél órával. Ez önmagában nem is szúrt volna szemet, ha nem éreztem volna magamon egyfolytában a tekintetüket. Összesen hárman voltak; egy modell arcú barna szemű és hajú fiú, egy szőke kék szemű és egy barna hajú, barna szemű. Összességében normálisak voltak. Legalábbis amikor kiszolgáltam őket, akkor nem voltak bunkók. De volt bennük valami furcsa. 

Ma is megjelentek. De most már volt velük egy újabb kék szemű tag. Nem törődtem velük. Sokkal inkább koncentráltam arra, hogy mára beígértem egy vacsorát Apával. Én sem értettem magam, hogy miért egyeztem bele, hiszen úgyis csak vitába fog torkolni, mint minden alkalom, amikor kettesben vagyunk. Talán azért, mert én nem hagyom, hogy uralkodjon felettem. Már nem. Legalábbis minden erőmmel ezen vagyok. De az apám mindig eléri, amit akar. Ha ehhez valamilyen mocskos alkut kell kötnie, akkor megteszi. 

Alice volt a soros, ezért ő zárta be a kávézót. Elköszöntem tőle és kiléptem a hűvös New York-i estébe. Felhívhattam volna Apát, hogy jöjjön értem és vigyen el az étterembe, ahol találkozunk, de inkább egyedül akartam lenni. Minden egyedül töltött percemet értékeltem. Mindig történt valami az életemben, soha nem voltam egyedül. Persze, szerettem én a pörgést, de néha csak jó lett volna otthon maradni egyedül, egy jó könyvvel, a kedvenc zenéimmel és egy bögre kávéval. 

Előkotortam a kabátom zsebéből a telefonomat és csatlakoztattam hozzá a fülesem. Maximum hangerőn bömböltettem a fülemben a zenét, miközben szinte teljesen kizártam a külvilágot. Ennél nagyobb hibát nem követhettem volna el.

A semmiből hirtelen erős kezek fogták le a kezeimet. Olyan erősek voltak, hogy mozdulni sem bírtam és még mielőtt felkiálthattam volna, egy fehér anyagot nyomtak a számhoz. Próbáltam kiszabadulni, kalimpáltam akár egy őrült, de tehetetlen voltam. A látásom is elkezdett homályosodni, így nem tudtam tisztán kivenni a környezetet körülöttem, de azt még érzékeltem, hogy sötét alakok lépnek elém. 

Az utolsó emlékem Chris Martin összekeverhetetlen hangja, amint énekli:

"One minute I held the key

Next the walls were closed on me
And I discovered that my castle stand
Upon pillars of salt, pillars of sand"