Meghoztam a következő fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! Nagy örömömre megkaptam az első díjam, ami hihetetlen nagy boldogsággal tölt el! Az oldalsávban meg tudjátok nézni! Továbbra is nagy szeretettel várok minden megjegyzést, pipát, kritikát és tanácsot, de a legjobban a feliratkozókat! Remélem jól telt a hosszú hétvégétek, sok sikert holnap azoknak, akik érettségiznek, a fejezethez pedig jó olvasást! xx silver
Leginkább egy szellemre hasonlítottam. Egy hétig nem mozdultam ki abból a nyavalyás házból, csak kávéért jártam le az emeletről és enni is csak azért ettem, mert Niall egyfolytában nyaggatott vele. Minden mozdulatom vagy cselekvésem kényszerből volt. Egyszerűen csak nem volt kedvem semmihez és senkihez.Magányos voltam, és megbántott. A szívem darabokban hevert valahol a mellkasomban. Az a két férfi törte össze, akik a legfontosabbak voltak nekem, még ha sokszor fel is bosszantottak. Ezt meg semmi sem tudta velem elfelejtetni, még a bosszúvágya se.
Épp a konyhába léptem volna be, hogy elkészítsem a szokásos esti teámat, amit minden reggel kiszoktam önteni a mosogatóba. De valahogy megnyugtatott a készítése. A régi időkre emlékeztettet, amikor még boldogan ittam meg az édes italt. Megtorpantam a konyha zárt ajtaja előtt. Meglepett, mert eddig akárhányszor lejöttem, ez az ajtó mindig nyitva állt. Óvatosan a sík felületre helyeztem az egyik fülem, és próbáltam kivenni, hogy mi van odabenn. Először Harry hangját hallottam meg:
- Minek erőltessük? Úgyse jön sehova - hangja a megszokott unott és monoton volt.
- Igen, de tudod mi a feladatunk itt. Főleg neked. Minden egyes nap időpocsékolás, amit így tölt. Annyi mindent kell még megtudnia a cél érdekében - Louis hangja most is határozott és magabiztos volt.
- De csak nézz rá, egy szerencsétlen! Olyan, mint valami élőhalott. Komolyan, akárhányszor meglátom, megijedek tőle! - Naomi gúnyos hangja csengett fel. Éreztem, hogy a kezdetek óta nem kedvel, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszindulatú a hátam mögött. Fogalma se volt róla, hogy mi zajlik le bennem.
- Naomi, kérlek, fogd be! Semmi közöd sincs ehhez! - szólt rá türelmetlenül Louis, mire még hallottam pár ember helyeslő válaszát. Tehát kupaktanácsot tartottak, aminek én voltam a főtémája. Talán érdekelnie kellett volna, de nem foglalkoztatott.
Mivel nem volt okom továbbra is hallgatózni, ezért egész egyszerűen benyitottam a helyiségbe. Nem lepődtem meg, amikor mindenkit az ebédlőasztal köré láttam csoportosulni. Erre számítottam. Egy futó pillantást vetettem rájuk, aztán a szekrényhez léptem és kivettem a teát belőle. Beléjük fojtottam a szót, hiszen éreztem ahogy mindenki csendben engem figyel, de nem zavartattam magam. Bekapcsoltam a vízforralót, aztán elővettem egy jó nagy bögrét.
- Kislány, nincs kedved eljönni este bulizni? Már egy hete itt vagyunk, de még egyszer sem jöttél el velünk - törte meg a csendet Louis. Ez sem ért váratlanul, hiszen eddig minden este feltette nekem valaki ezt a kérdést. Mély sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Nem - válaszoltam határozottan. Nem fordultam feléjük, helyette inkább kitöltöttem a bögrébe az immár forró vizet.
- Miért nem? - kérdezett vissza a fiú.
- Mert nem. Megteszitek ti helyettem is - feleltem érzelemmentesen. Közben elővettem egy kanalat és a barna cukrot a szekrényből.
- Ez nem kifogás! - vágta rá, talán kissé idegesen Louis. Minden bizonnyal felbosszantottam ridegségemmel.
- Hagyd, Lou! Nézd csak rá, el van veszve a saját maga sajnálatában - szólt rá Harry, némi gúnnyal a hangjában. Napok óta először éreztem magamban valamiféle érzelmet: a dühöt. Abban a pillanatban, hogy elhagyták Harry szavai a száját, megfordultam és idegesen vágtattam az asztalhoz.
- Neked fogalmad sincs, hogy én mit érzek! Világos? - üvöltöttem telibe az arcát. Nem érdekelt, hogy mennyire szánalmasnak tűnhetek. Egyszerűen csak felakartam pofozni.
A konyhában pár percig néma csend honolt, míg végül Harry arcán egy gúnyos mosoly terült szét.
- Legalább most már lehet látni rajtad valami érzelmet. Most már kevésbé tűnsz szánalmasnak. Jelenleg inkább vagy nevetséges, hozzáteszem - válaszolta hidegvérrel. Nem bírtam tovább, pofán vágtam. Feje ugyan oldalra csapódott, de az arcán még mindig ott ült a gúnyos vigyor. Hallottam, hogy mögöttem valaki alig képes visszatartani feltörő nevetését, aki csak Naomi lehetett. Ez pedig még jobban felbosszantott.
- Én vagyok nevetséges és szánalmas? Szerintem meg ti vagytok azok! Miből áll az életetek? Buliztok és isztok! Eddig nem telt el olyan nap, amikor nem tűntetek volna el este itthonról! Még akkor is buliztok, amikor másnap reggel alig bírtok kikelni az ágyból! Ennyi az életetek, ezek vagytok ti! Szánalmas, idióták, akik azt hiszik, hogy övéké a világ! Leszarom milyen szervezetben vagytok benne, leszarom mekkora nagy legények vagytok, akkor is csak szánalmat tudok irántatok érezni! - kiabáltam, miközben végig néztem rajtuk. Most már nem tört fel senkiből nevetés, egyszerűen csak kővé dermedve bámultak rám. Jó érzéssel töltött el, hogy ennyire meg tudtam őket lepni. Azonban még így is dühös voltam. Már nem is inkább rájuk. Hanem mindenkire, aki hazudott nekem. Soha nem kerültem volna ilyen helyzetbe, ha nem ilyen családba születek. Soha nem kellene itt lennem, ha Luke nem raboltat el, egyszerűen csak hagyja, hogy éljem az életem. Soha nem lennék ennyire árnyéka önmagamnak, ha nem vagyok ennyire gyenge. Ha jobban odafigyelek, ha a dolgok után utána járok. Akkor talán még mindig normális lenne az életem, és a legfőbb gondom az lenne, hogy ki tudom-e fizetni a havi lakbérem.
Remegő kezekkel nyúltam a teámért. Még mindig mindenki engem figyelt, ezért minél gyorsabban akartam belerakni a cukrot, utána pedig eltűnni onnan. Azonban nem tudtam kontrollálni a kezem mozgását, ezért levertem a bögrét, ami a padlóra érkezve apró darabokra hullott. Azon nyomban lehajoltam, hogy összeszedjem a kis darabkákat, de rájöttem, hogy ez lehetetlen egyesével. Ezért inkább egyszerűen csak kirohantam a konyhából, egyenesen fel a szobámba.
Bebújtam az ágyba, a takaró alá, és hagytam, hogy rázkódjak a sírástól. Rég sírtam már. Ki kellett magamból adnom az érzéseimet. Lehunytam a szemeim, próbáltam megnyugodni. De egyfolytában csak a teás bögre apró darabjait láttam széthullva magam előtt, és képtelen voltam nem magamat látni benne. Én is szét voltam esve darabokra. De ami még jobban megijesztett, hogy talán az én kis összetört darabjaimat is lehetetlen összeszedni, és a helyére rakni.
***
Talán egy fél óra sem telt el kirohanásom után, amikor is halk kopogtatást hallottam az ajtó felől. Csak egy ember jutott eszembe, aki ezek után kíváncsi lehet rám. Niall.
Azonban amikor kinyílt az ajtó, nem várt vendégem érkezett. Kerestem ugyan Niall szőke tincseit, de nem bukkantam rájuk. Csupán az övéjéhez hasonló világító kék szempárt találtam.
Louis becsukta maga után az ajtót, ezáltal újra félhomály borult a szobára. Felkapcsolta az egyik lámpát, csak utána szólalt meg:
- Esküszöm, büszke vagyok rád! Nagyon szépet alakítottál a konyhában, még ha alapjáraton ezzel csak kifejezted mennyire önközpontú a világod. De semmi baj, Holly! Ha megnyugtat, vannak hozzád hasonlóan önző emberek a világon! - meglepett, amit mondott, és újra felhúzta bennem a pumpát. Magamat is megleptem, milyen gyors mozdulattal pattantam ki az ágyból és álltam Louis elé.
- Nem vagyok önző! Ti vagytok azok! Mind! Elvettétek tőlem az életemet, a terveimet, a jövőmet! Mi a fenének hoztatok ide? Mi a fenének kellett ezt az egészet leleplezni? Én szerettem az életemet! - keltem ki magamból teljesen már másodjára a mai napon. De nem érdekelt. Annyi feszültség, annyi harag és düh gyűlt már fel bennem a napok folyamán, hogy már ki kellett adnom magamból.
- Az első kérdésedre válaszolva: ha jól tudom azért vagy itt, mert te akartál bármi áron bosszút állni. De szólj, ha tévedek! A másik kérdés válasza pedig egészen egyszerű: mindenki megérdemli, hogy tudja az igazat. Ha pedig te azt választanád, hogy inkább élsz egy hazugságban, igaza volt Harry-nek; szánalmas vagy - válaszolta a szokásos stílusában. A szavai mégis arcon ütöttek. Semmi bevezetés nélkül állította elém az igazságot. Ha ez nem derül ki, az egész életemet egy hazugságban éltem volna le. Talán boldog lettem volna benne, de végig egy bolond, akit átvernek.
Sután leültem az ágy szélére. Nem tudtam mit mondani, nem volt mit mondanom. Nem éreztem a végtagjaimat, a környezet is megszűnt létezni. Hosszú óráknak tűnő percek után Louis leült mellém.
- Tudom, hogy fáj. Talán nem hiszed el, de akik itt vagyunk ebben a házban, szinte mindenki megtapasztalta már ezt az érzést. Lehet, azt gondolod, hogy mi azért csináljuk ezt az egészet, mert nincs jobb dolgunk. De tudnod kell, hogy nekünk is nehéz. Itt mindenkinek meg van a története, valakinek szép, másnak kevésbé. De nem gondolhatod azt, hogy örökké türelmesek leszünk veled, Kislány. Adtunk egy hetet, itt az ideje, hogy magadhoz térj! Nem csak neked ártott Aaron Hamilton itt, nem csak te akarod tönkre tenni. De ahhoz, hogy ezt véghez tudjuk vinni, össze kell szedned magad! Talán még nem fedezted fel, de te vagy a kulcs mindenhez. Olyan vagy, mint a puzzle utolsó darabja, érted? - Louis hangja nyugodt volt. Most nem volt benne semmi pökhendi, inkább valami meglepően kedves és törődő szín. Semmi sem tudtam mondani vagy tenni.
Igaza volt. Bele se gondoltam az ő helyzetükbe. Csak magammal foglalkoztam, és majdnem belebetegedtem az önsajnálatba. Ezzel csak még több problémát okozva, holott már így is volt elég. Rettentően szégyelltem magam emiatt. Jobban belegondolva, én el sem viseltem volna magam. De emellett az érzés mellet hirtelen kíváncsi lettem. Louis-ra, Niall-re, az össze emberre, aki körül vett. Meg akartam tudni az ők történetüket.
Lassan néztem Louisra. Kék szemeivel engem fürkészett. Várta a reakciómat.
- Louis, te hogy kerültél bele ebbe... ebbe az egész helyzetbe? - kérdeztem tőle kicsit habozva. Itt volt az idő megnyílni.
- Nem olyan nagy sztori, mint amire számítasz. Nem én vagyok itt az az ember, akit a legtöbb csapás érte - rázta meg a fejét.
- Nem baj, érdekel. Azt mondtad nem véletlenül vagytok itt - válaszoltam.
- Apám Luke embere volt nagyon hosszú ideig. De amikor ez az egész balhé történt, amikor Luke eljátszotta a halálát és Aaron átvette a vezetést, Apám volt az egyik ember, aki ezt nem fogadta el és ellene szegült. Őt is megölette Aaron, mint mindenki mást - mondta halkan. Próbált úgy tenni, mintha ez nem érintené annyira mélyen, mint valójában. - Aztán ott maradtunk nélküle; Anya, a testvéreim és én. Nagyon rossz lett minden, de aztán Luke egyik embere felkeresett. Elmondta, hogy újra építkezik Luke, hogy bosszút álljon Aaronon. Azt akarta, hogy én is beszálljak. Megtettem - a földre szegezte a tekintetét, miközben az ujjait tördelte. Olyan volt, mint egy kisfiú. Eltűnt a megszokott arrogáns, nagyképű Louis. Sokkal emberibb, sokkal közelebbi lett. Ő is annyira meg volt sebezve, mint én.
Néha egyszerűen csak annyira elmerülünk a saját sorsunk sajnálásába, hogy észre se vesszük mennyi minden történik körülöttünk. Mennyi ember, mennyi történet van még, ami legalább annyira szomorú és tragikus, mint a sajátunk. Pedig nem kéne mást tennünk, mint kinyitni a szemünket és csak jobban körbenézni. Hirtelen már nem csak Louis hivalkodó kék szemeit láttam, hanem alatta a mély, sötét karikákat. Már nem csak az önelégült mosoly volt előttem, hanem a mögötte lappangó szomorúság is. Mindössze jól álcázta ezeket a dolgokat.
- Én... annyira sajnálom - nyögtem ki erőtlenül. Kezemet bátortalanul a vállára simítottam, de azonnal lerázta azt.
- Nem kell! Neked is tönkre tette az a szemét az életed - rázta meg idegesen a fejét. Kezeit immár nem tördelte, hanem ökölbe szorította.
- Nem azt. Hanem azt, hogy ennyire egy buta liba vagyok. Azt hittem, hogy ez csak rólam szól, közben nem - egy nagyot nyeltem. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.
- Örülök, hogy rájöttél, Holly! Holott még nem is hallottál mindent. Én csak egy vagyok azok közül az emberek közül, akiket a bosszú hajt. És hidd el, nem én vagyok a legrosszabb! Most pedig az lenne a legjobb, ha elkezdenél együttműködni, rendben? - nézett rám. Egy apróbb mosoly bujdosott a szája sarkában. Egy apró, szomorú mosoly.
- Rendben - bólintok egy aprót.
- Király! Látod, csak ki kell tárulkoznia az embernek, elmondani a legfájóbb dolgot az életében, és máris olyan vagy, mint egy kezes bárány! Most pedig vegyél fel valami kényelmes ruhát, mert jössz velünk bulizni! - pattant fel az ágyról. Hirtelen már megint az a régi Louis volt. Ennyibe telt neki, hogy visszavegye az álarcát.
Újra bólintottam. Louis elégedett vigyorral az arcán indult el kifele az ajtón, azonban még utána szóltam:
- Louis! - megtorpant, és visszafordult. - Köszönöm! - szóltam megbújó hálával a hangomban, mire csak biccentett, és kiment.
Felálltam az ágyról és a ruhák között kezdtem el kotorászni, amiknek a nagy részét meg nem is hordtam. Miközben kerestem a megfelelő kényelmes darabokat, Louis szavai jártak a fejemben: "Én csak egy vagyok azok közül az emberek közül, akiket a bosszú hajt. És hidd el, nem én vagyok a legrosszabb!"
Vajon ki lehet a legrosszabb?
Azonban amikor kinyílt az ajtó, nem várt vendégem érkezett. Kerestem ugyan Niall szőke tincseit, de nem bukkantam rájuk. Csupán az övéjéhez hasonló világító kék szempárt találtam.
Louis becsukta maga után az ajtót, ezáltal újra félhomály borult a szobára. Felkapcsolta az egyik lámpát, csak utána szólalt meg:
- Esküszöm, büszke vagyok rád! Nagyon szépet alakítottál a konyhában, még ha alapjáraton ezzel csak kifejezted mennyire önközpontú a világod. De semmi baj, Holly! Ha megnyugtat, vannak hozzád hasonlóan önző emberek a világon! - meglepett, amit mondott, és újra felhúzta bennem a pumpát. Magamat is megleptem, milyen gyors mozdulattal pattantam ki az ágyból és álltam Louis elé.
- Nem vagyok önző! Ti vagytok azok! Mind! Elvettétek tőlem az életemet, a terveimet, a jövőmet! Mi a fenének hoztatok ide? Mi a fenének kellett ezt az egészet leleplezni? Én szerettem az életemet! - keltem ki magamból teljesen már másodjára a mai napon. De nem érdekelt. Annyi feszültség, annyi harag és düh gyűlt már fel bennem a napok folyamán, hogy már ki kellett adnom magamból.
- Az első kérdésedre válaszolva: ha jól tudom azért vagy itt, mert te akartál bármi áron bosszút állni. De szólj, ha tévedek! A másik kérdés válasza pedig egészen egyszerű: mindenki megérdemli, hogy tudja az igazat. Ha pedig te azt választanád, hogy inkább élsz egy hazugságban, igaza volt Harry-nek; szánalmas vagy - válaszolta a szokásos stílusában. A szavai mégis arcon ütöttek. Semmi bevezetés nélkül állította elém az igazságot. Ha ez nem derül ki, az egész életemet egy hazugságban éltem volna le. Talán boldog lettem volna benne, de végig egy bolond, akit átvernek.
Sután leültem az ágy szélére. Nem tudtam mit mondani, nem volt mit mondanom. Nem éreztem a végtagjaimat, a környezet is megszűnt létezni. Hosszú óráknak tűnő percek után Louis leült mellém.
- Tudom, hogy fáj. Talán nem hiszed el, de akik itt vagyunk ebben a házban, szinte mindenki megtapasztalta már ezt az érzést. Lehet, azt gondolod, hogy mi azért csináljuk ezt az egészet, mert nincs jobb dolgunk. De tudnod kell, hogy nekünk is nehéz. Itt mindenkinek meg van a története, valakinek szép, másnak kevésbé. De nem gondolhatod azt, hogy örökké türelmesek leszünk veled, Kislány. Adtunk egy hetet, itt az ideje, hogy magadhoz térj! Nem csak neked ártott Aaron Hamilton itt, nem csak te akarod tönkre tenni. De ahhoz, hogy ezt véghez tudjuk vinni, össze kell szedned magad! Talán még nem fedezted fel, de te vagy a kulcs mindenhez. Olyan vagy, mint a puzzle utolsó darabja, érted? - Louis hangja nyugodt volt. Most nem volt benne semmi pökhendi, inkább valami meglepően kedves és törődő szín. Semmi sem tudtam mondani vagy tenni.
Igaza volt. Bele se gondoltam az ő helyzetükbe. Csak magammal foglalkoztam, és majdnem belebetegedtem az önsajnálatba. Ezzel csak még több problémát okozva, holott már így is volt elég. Rettentően szégyelltem magam emiatt. Jobban belegondolva, én el sem viseltem volna magam. De emellett az érzés mellet hirtelen kíváncsi lettem. Louis-ra, Niall-re, az össze emberre, aki körül vett. Meg akartam tudni az ők történetüket.
Lassan néztem Louisra. Kék szemeivel engem fürkészett. Várta a reakciómat.
- Louis, te hogy kerültél bele ebbe... ebbe az egész helyzetbe? - kérdeztem tőle kicsit habozva. Itt volt az idő megnyílni.
- Nem olyan nagy sztori, mint amire számítasz. Nem én vagyok itt az az ember, akit a legtöbb csapás érte - rázta meg a fejét.
- Nem baj, érdekel. Azt mondtad nem véletlenül vagytok itt - válaszoltam.
- Apám Luke embere volt nagyon hosszú ideig. De amikor ez az egész balhé történt, amikor Luke eljátszotta a halálát és Aaron átvette a vezetést, Apám volt az egyik ember, aki ezt nem fogadta el és ellene szegült. Őt is megölette Aaron, mint mindenki mást - mondta halkan. Próbált úgy tenni, mintha ez nem érintené annyira mélyen, mint valójában. - Aztán ott maradtunk nélküle; Anya, a testvéreim és én. Nagyon rossz lett minden, de aztán Luke egyik embere felkeresett. Elmondta, hogy újra építkezik Luke, hogy bosszút álljon Aaronon. Azt akarta, hogy én is beszálljak. Megtettem - a földre szegezte a tekintetét, miközben az ujjait tördelte. Olyan volt, mint egy kisfiú. Eltűnt a megszokott arrogáns, nagyképű Louis. Sokkal emberibb, sokkal közelebbi lett. Ő is annyira meg volt sebezve, mint én.
Néha egyszerűen csak annyira elmerülünk a saját sorsunk sajnálásába, hogy észre se vesszük mennyi minden történik körülöttünk. Mennyi ember, mennyi történet van még, ami legalább annyira szomorú és tragikus, mint a sajátunk. Pedig nem kéne mást tennünk, mint kinyitni a szemünket és csak jobban körbenézni. Hirtelen már nem csak Louis hivalkodó kék szemeit láttam, hanem alatta a mély, sötét karikákat. Már nem csak az önelégült mosoly volt előttem, hanem a mögötte lappangó szomorúság is. Mindössze jól álcázta ezeket a dolgokat.
- Én... annyira sajnálom - nyögtem ki erőtlenül. Kezemet bátortalanul a vállára simítottam, de azonnal lerázta azt.
- Nem kell! Neked is tönkre tette az a szemét az életed - rázta meg idegesen a fejét. Kezeit immár nem tördelte, hanem ökölbe szorította.
- Nem azt. Hanem azt, hogy ennyire egy buta liba vagyok. Azt hittem, hogy ez csak rólam szól, közben nem - egy nagyot nyeltem. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.
- Örülök, hogy rájöttél, Holly! Holott még nem is hallottál mindent. Én csak egy vagyok azok közül az emberek közül, akiket a bosszú hajt. És hidd el, nem én vagyok a legrosszabb! Most pedig az lenne a legjobb, ha elkezdenél együttműködni, rendben? - nézett rám. Egy apróbb mosoly bujdosott a szája sarkában. Egy apró, szomorú mosoly.
- Rendben - bólintok egy aprót.
- Király! Látod, csak ki kell tárulkoznia az embernek, elmondani a legfájóbb dolgot az életében, és máris olyan vagy, mint egy kezes bárány! Most pedig vegyél fel valami kényelmes ruhát, mert jössz velünk bulizni! - pattant fel az ágyról. Hirtelen már megint az a régi Louis volt. Ennyibe telt neki, hogy visszavegye az álarcát.
Újra bólintottam. Louis elégedett vigyorral az arcán indult el kifele az ajtón, azonban még utána szóltam:
- Louis! - megtorpant, és visszafordult. - Köszönöm! - szóltam megbújó hálával a hangomban, mire csak biccentett, és kiment.
Felálltam az ágyról és a ruhák között kezdtem el kotorászni, amiknek a nagy részét meg nem is hordtam. Miközben kerestem a megfelelő kényelmes darabokat, Louis szavai jártak a fejemben: "Én csak egy vagyok azok közül az emberek közül, akiket a bosszú hajt. És hidd el, nem én vagyok a legrosszabb!"
Vajon ki lehet a legrosszabb?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése