2015. április 5., vasárnap

Third

Drága Mindenki!
Meghoztam a következő fejezet. Nagyon, nagyon jól esne pár komment vagy pipa! Kicsit úgy érzem, mintha magamnak írnám, pedig ez nem így van. Szóval nyugodtan írjátok le a véleményeteket, legyen az rossz vagy jó! A fejezete pedig remélem tetszeni fog, jó olvasást hozzá! xx silver


Nem tudom, hogy mennyi idő után ébredhettem fel. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy mi is történt velem. Igazából elhinni sem akartam azokat a dolgokat, amikre emlékeztem. De abban biztos voltam, hogy nem álom volt, hiszen egy új, ismeretlen szobában ébredtem megint. Az előzővel ellentétben ez nagy volt, és az ágy is kényelmes volt, telis-tele párnákkal. Ugyan ez a szoba sem volt túl rendezve, sokkal otthonosabb és barátságosabb volt. De valamiért ez sem tudott nyugtatni. Főleg, miután elkezdtem újra gondolkodni a korábban hallottakon.
Egyszerűen nem tudtam hova rakni az egész szituációt. Nem mindennapos az ember életében, hogy valaki elraboltatja, aztán csak úgy közli veled, hogy a lánya vagy tulajdonképpen. Persze, ha ez egyáltalán igaz. Hiszen ki ő, hogy hinnem kéne neki?
Még mindig remegtem. Nem volt kétségem afelől, hogy egy kisebb sokkot kaptam nem olyan rég. Oké, tényleg nem én voltam sohase az érzelmi stabilitás mintapéldája, de ennyire még soha nem borultam ki. Főleg nem emberek előtt. Nem egy este volt kisebb koromban, hogy álomba sírtam magam. Anya miatt.
2 éves koromban halt meg. Még csak az arcára sem emlékeznék, ha nem csentem volna el párat Apától. Az egyiket, kiraktam az ágyam mellé, egy kék képkeretben. Szerettem róla azt a képet, mert egy hatalmas vigyor ült az arcán. Nem az a fajta, amikor valakit megkérnek, hogy mosolyogjon a kamerába és megteszi. Ez valódi, önfeledt mosoly volt. Persze, ezt nem tudhattam, de valahogy éreztem. Rengetegszer beszéltem ehhez a képhez, mintha csak élne, és hallaná, amit mondok neki. Ugyan soha nem kaptam vissza se választ, se tanácsot, de jól esett. Ezzel egy kicsit közelebb éreztem magamhoz. Kicsit olyan volt, mintha lenne anyukám.
Nagyon sokszor sírtam este. Nagyon fájt látni, hogy másoknak él az anyukája. Nap mint nap figyeltem, ahogy az iskola előtt várják az osztálytársaimat az anyukájuk. Értem még az apukám sem jött el soha; az éppen aktuális sofőrjét küldte el értem.
Aztán belépett az életünkbe Lily, akire ugyan soha nem tekintettem igazi anyukámként, de imádtam, mint egy közeli barátnőt. Egy nevelő barátnőt. Amikor ő megérkezett a családunkba, akkor kezdtem el elfogadni a helyzetemet, és már nem sajnáltam magamat annyira. Később megszületett Miky is, aki rengeteg boldog pillanattal kárpótolt. És talán butaság, de sokszor éreztem, hogy Anya velem van. Velem nevet, velem sír, velem örül, velem él.
Legszívesebben most hozzá fordultam volna. Hiszen ki tudná az igazat jobban, mint ő? És ki mondana el nekem mindent, hanem ő? Ezek után Apa szavában már nem bíztam, de hogy lettem volna képes Luke-ra hallgatni?
Lassan kikecmeregtem az ágyból. Fájt a szívem, hiszen olyan puha és meleg volt. Biztonságot adó. De ez az ágy sem tudott megmenteni a helyzettől. Szembe kellett néznem újra  Luke-kal, és még több mindent megtudni. Bár magam sem voltam biztos benne, hogy ennél több sokkoló dolgot el tudnék-e viselni. Így is minden percben úgy éreztem, hogy agyvérzést kaphatok.
A szobában 3 ajtó volt, ebből egy egyértelműen egy nagy teraszra vezetett. Biztos voltam benne, hogy be van zárva, azért azzal nem is próbálkoztam. Inkább megnéztem a másik kettőt. Az egyik egy fürdőbe vezetett, a másik pedig a folyosóra. Leginkább az lepett meg, hogy az ajtó nyitva van, de aztán észre vettem, hogy egy hústorony áll az ajtó mellett. Tehát figyeltek rám. Ahelyett azonban, hogy visszamentem volna a szobába, inkább elindultam a folyosón. Az izomagy nem szólt egy szót sem, tehát valószínűleg nem volt megtiltva, hogy bármerre is menjek a házban.
Nem tudtam, hogy merre kellett volna mennem, hiszen elég nagynak tűnt a ház. Kinéztem az egyik ablakon, de csak azt láttam, hogy velem szemben hatalmas fák sokasága áll. Valószínűleg valami birtokon voltam az isten háta mögött. Bár nem reménykedtem abban, hogy az otthonomhoz bármennyire is közel vagyok.
Meglepően higgadt voltam. Már nem remegtem, sőt, már nem is féltem. Legalábbis nem a környezetemtől, és a benne lévő emberektől. Biztos voltam benne, hogy ők nem bántanak, főleg ha igaz az, amit Luke mondott. Sokkal inkább féltem a titkoktól, amik még itt lappangtak. Sokkal inkább elmenekültem volna előlük, mintsem szembe nézzek velük. A legrosszabb pedig az volt, hogy nekem kellett eldöntenem, hogy mit hiszek el belőlük, és mit tartok hazugságnak. Nem volt mellettem senki, akiben megbíztam volna, aki tanácsot adott volna. Jelen helyzetben olyan egyedül voltam, mint a kisujjam.
Csak bóklásztam a hosszú folyosókon, néha benyitottam egy-egy üres szobába, de sehol nem találtam semmit, elhagyatott bútorokon, meg pár izomkolosszuson kívül semmit. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy mekkora ez a ház. Vagy inkább kastély. Aztán megérkeztem egy lépcsőhöz, ami hosszan vezetett lefelé. Gondolkodás nélkül indultam el lefelé rajta. Igazából én magam sem tudtam, hogy mit keresek. Talán kiutat. Csak el akartam szabadulni innen.
A lépcső legalján aztán egy hatalmas üvegajtóhoz érkeztem. Tényleg, óriási volt, fehér ablakkerettel. Ki lehetett látni egy hatalmas, ápolt, virágokkal teli kertre, aminek a közepén egy nagy szökőkút helyezkedett el. Az ajtó nyitva állt előttem, mintha csak rám várt volna. Nagy léptekkel léptem ki a kertbe, ahol megcsapott a friss levegő, ami igazán szokatlan volt, mivel már megszoktam a szmogos, egészségtelen New York-i levegőt. Madárcsicsergés, és a víz csobogása csapott csupán zajt, egyébként teljes csend volt. A kert túlvégében volt egy hatalmas vaskapu, mellette legalább 5 autó parkolt, de újabb biztonsági emberek vigyáztak rájuk. A kertet pedig mindenhol az erdő vette körbe, amiből valószínűleg soha nem találtam volna ki. Esélyem sem volt a menekülésre.
- Innen aztán nem jutsz ki - hallottam meg magam mögül egy hangot. Már ismerős volt, tudtam is honnan. Megfordultam, és szemben találtam magam a már látott két kék szemű fiúval, illetve immáron egy új taggal.
- Nem is akartam - nyögtem ki bátortalanul.
- Ne nézz hülyének! - vágta rá komoran, miközben egyre közelebb sétált hozzám, maga mögött hagyva két társát. - Louis vagyok, egyébként.
- Tudom - válaszoltam. - Mit akarsz?
- A kérdés az, hogy te mit akarsz - szólalt meg a szőke fiú. - Niall vagyok, ha már Louis is bemutatkozott. Ő pedig Liam - mutatott a barna szemű, valamelyest kedvesebb kisugárzású fiúra.
- Minek mutatkoztok be? - kérdeztem. Kisebb bátorságot merítettem, így már hangosabban beszéltem.
- Holly, mi nem az ellenség vagyunk. Persze csak akkor, ha te nem döntesz úgy - húzta fel a szemöldökét, és karba fonta a kezeit Louis. Volt a fiúban valami pökhendiség, ami furcsa módon jól állt neki.
- Újra akarok találkozni Luke-kal - nyögtem ki. Magamat is megleptem a kijelentésemmel, de ez tűnt csak logikus lépésnek, ha már nem tudok elfutni. Örökké nem bújócskázhatok, habár ez a nagy ház jó esélyeket adna hozzá.
- Magadhoz tértél ahhoz képest, hogy nem rég még alig tudtunk összekaparni - szólt vissza ismét.
- Van más választásom?! - kérdeztem idegesen.
- Igazad van, nincs - nevetett fel jóízűen, mire csak megforgattam a szemeimet. De szerintem most jobban tennéd, ha lezuhanyoznál, vennél fel új ruhákat és rendbe szednéd a fejedet. Nem akarlak megsérteni, de borzalmasan nézel ki - nevetett tovább. Rögtön eszembe jutott egy tökéletes szó, ami jellemezte a fiút: seggfej.

***

1 órával később, immáron felfrissülve, új ruhában álltam Louis mellett, aki valami miatt úgy érezte, figyelnie kell rám. Vagy talán a feladata volt ez, ki tudja? Mindenesetre meglepett, amikor egy nagy papírzacskónyi ruhával állított elém, amiben ugyan nem tökéletesen a méretemben voltak a ruhák, de legalább nem voltak túl nagyok rám.
Mialatt jobban zuhanyrózsa alatt álltam, átgondoltam több dolgot is, és arra jutottam, hogy mindent megakarok tudni. Azt akarom, hogy Luke mindent meséljen el. Aztán pedig meglátjuk mi lesz. Talán hiszek neki, talán nem. Talán összeroppanok, talán nem. Mindenesetre azzal az információval nem tudtam megbarátkozni, hogy ő az állítólagos apám. Próbáltam belegondolni, átfontolni, de egyszerűen nem tudtam lenyelni. Azzal pedig végkép nem tudtam mit kezdeni, hogy Anyát az az ember lőtte le, aki felnevelt. Ez képtelenség volt.
Luke nem lepődött meg, amikor Louis-szal együtt léptem be a dolgozószobájába. A szívem majd kiugrott a helyéről. Rettegtem, hogy valami olyat tud mondani vagy mutatni, amik tökéletesen bizonyítják, hogy amiket mondott igazak.
- Louis, szerintem jobb lesz, ha most távozol - nézett Luke a fiúra, aki bólintott, és már kint is volt. Szívem szerint ott tartottam volna. Nem tudom én sem, hogy miért, de jól esett volna, ha valaki ott van mellettem, még ha tudom is, hogy egy teljesen ismeretlen fiú. De tudtam, hogy semmi köze ezekhez a dolgokhoz. - Látom megmosakodtál és átöltöztél - nézett végig rajtam, miközben újra helyet foglaltunk. Nem válaszoltam, csak bólintottam.
- Sajnálom, hogy a múltkor...
- Nem kell bocsánatot kérned. Túl gyorsan dobáltalak meg az információkkal - bólintott komolyan. Az arca olyan volt, akár egy maszk. Semmit sem láttam rajta, még a szemei is üresen néztek rám.
- Igen, én csak nem tudom, hogy mi hiszek el, és mit nem. Annyira képtelenség minden - éreztem, ahogy egy könny kiszökik a szemeimből. Gyorsan letöröltem. Nem akartam megint bőgni.
- Pontosan ezért kerestem elő még több képet, ami remélem meggyőz az igazságról - nyújtott felém egy dobozt, ami igencsak meglepett, de elvettem tőle. Mély levegőt vettem, és kinyitottam. Tudtam, hogy ezek tényleg megváltoztathatnak mindent. Úgy éreztem, hogy felkészültem. De tévedtem.
Minden megdőlt a fejemben, amit eddig elképzeltem. Ahogy néztem a képeket, rájöttem, hogy az egész gyerekkorom egy hazugság. Életem első két éve ott volt a kezemben, de egyik fotón se szerepelt az az ember, aki az apámnak nevezte magát.
Ott volt előttem az anyukám, ahogy mosolyogva tart a kezében engem. Alig lehettem pár hónapos, de magamra ismertem, mert láttam pár képet már magamról kicsi koromban. Egyértelműen én voltam, ráadásul az összes képre rá volt írva a dátum, a képen szereplők és a helyszín. Anya kézírásával.
A legtöbb képen Anya, Luke és én szerepeltünk. Rengeteg volt belőlük; kopott régi képek. Nem bírtam elrejteni az érzelmeimet, végig folytak a könnyek az arcomon, miközben nézegettem őket. Az utolsó kép volt az, ami végleg kiborított. Mind a hárman rajta voltunk: Anya a kezében tartott, miközben Luke hátulról átölelte. Vidáman mosolyogtak mind a ketten. Megfordítottam a képet, és ezúttal is ott álltak Anya kecses betűi: Edith, Holland és Lucas 1997, New York.Nem tudtam semmit mondani vagy tenni. Csak arra tudtam gondolni, hogy ezt soha nem lett volna szabad megtudnom. Bármit megtettem volna, hogy visszatekerjem az időt, és inkább berohantam volna az erdőbe vakon, mint hogy ide feljöjjek. Eddig sem voltam jól. De ezek után már csak a kegyetlen fájdalomra tudtam gondolni, ami majdnem kettéhasította a mellkasom. Őrülten fájt.
Luke pedig csak ült előttem, és figyelt. Fájdalom csillant meg a szemében, ahogy látja, ahogy összezuhanok. De nem mondott semmit, talán azért, mert a szavai nem mulasztották volna el a fájdalmamat.
Hosszú percek teltek el, mire meg tudtam szólalni:
- Tehát igaz. Ő ölte meg Anyát - szipogtam erőtlenül. Luke pár pillant múlva felállt, és átsétált leülni mellém. Továbbra is csendben volt, egyszerűen csak közelebb húzott magához és megölelt. Nem ellenkeztem. Egyszerűen jól esett, hogy ott van.
- Annyira sajnálom, Holly! - suttogta, miközben a hátamat simogatta. Aztán visszajött a szobába Louis és lazán a karjaiba vett, és elvitt tőle. Karjaimat szorosan a nyakába fűztem, és behunytam a szemeimet. Gyenge voltam, túl gyenge. Újra összetörtem.

2 megjegyzés:

  1. Szia:) Nagyon szeretem ahogyan írsz, már alig várom a következő részt. Már itt az elején nagyon izgalmas,nem is tudom elképzelni, hogy akkor milyen lesz majd a vége.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nagyon köszönöm! Rengeteget jelent a kommented! :) Még nagyon sok minden fog történni, tele vagyok még ötletekkel, amik remélem elnyerik a tetszéseteket! :) xx silver

      Törlés