Fourth

Drága Mindenki!
Meghoztam a következő fejezetet, ami őszintén remélem elnyeri a tetszéseteket! Továbbra is nagyon jól esne pár visszajelzés, akár pipa, akár komment! Nagyon köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentet, nagyon sokat jelent! Illetve a látogatók száma is egyre jobban nő, amit el sem tudok hinni! Jó olvasást a fejezethez! :) xx silver

Napok teltek el azóta, mióta ide kerültem. A legtöbb időmet egyedül töltöttem. Vagyis inkább töltöttem volna, de Luke rám állított egy hústornyot, aki megállás nélkül figyelte minden mozdulatomat. Persze tisztességes távolságból, de akkor is borzasztóan idegesítő volt.
Nagy részben csak bámultam ki a fejemből. Semmihez sem volt kedvem, még enni se. Alig ettem valamit, leginkább kávén éltem.
Újra a konyha felé vettem az utamat, kezemben egy ceruzával és egy rajzlappal. Volt elég időm felderíteni majdnem a teljes házat, bár nem szánt szándékkal. Egyszerűen csak mindig eltévedtem. Mint mindig, megint ott volt Karen, akinek a feladata az ételkészítés volt. Nem volt igazán egy szakács kinézete, sokkal inkább hasonlított egy jól lakott háziasszonyra. De rettentő kedves volt, és a nap akármelyik percében szívesen főzött nekem kávét.
A kertben leültem a szokásos helyemre, egy kis padra, ami a szökőkútra néz. Magam mellé raktam a kávét, és magam elé raktam az eddig a kezemben szorongatott lapot és ceruzát. Rajzolni kezdtem. Talán ez volt az utóbbi napok egyetlen értelmes cselekedete, amit csináltam. Mindig is szerettem rajzolni. A rajz számomra olyan volt, mint valamiféle gyógyszer: megnyugodtam tőle. Újra egy lányt kezdtem el rajzolni, aki egy erdőben rohan, a fák pedig kapkodnak utána.
Hallottam, ahogy a hatalmas vaskapu kinyílik, és egy óriási fekete autó jön be rajta, és leparkol a többi kocsi mellé. Két alak szállt ki belőle: egy sötét hajú, borostás, talán arab származású fiú, akit csak távolról láttam eddig, és Harry. Fogalmam sem volt, hogy hová tűntek el, de volt, hogy szinte alig maradt ember a házban. Leginkább Louis és Harry, illetve a többi fiú mozgott, de már nem egyszer láttam, hogy Luke is elment. Egyáltalán abban sem voltam biztos, hogy mi is a feladatuk, vagy munkájuk. De nem is gondolkodtam sokat ezeken a dolgokon. Az agyam leginkább valami szökésen járt a legtöbb esetben. Más nem foglalkoztatott. Elakartam menekülni erről a helyről. Azt magam sem tudtam hova, hiszen Apához - vagy akárki is ő -, ezek után biztos nem. De ott volt még Jake, és Jessica. És Lily-nek is szólnom kellett, hogy kihez ment feleségül.
Arról nem is beszélve, hogy nekem is újra kellett kezdenem az életemet.
- Tudtad, hogy nagyon sok vadállat él ebben az erdőben, ami veszélyes? - hallottam meg magam mögül egy mély, rekedted hangot. Nem kellett hátra néznem, hogy tudjam, Harry az. Nem kommunikált velem mióta bevitt Luke-hoz, de a hangja befúrta magát a fülembe.
- Nem értem, mire akarsz ezzel kilyukadni - válaszoltam, miközben folytattam a rajzolást. Nem néztem rá.
- A rajzodra - bökött rá, miközben elém sétált. Lazán ledobta magát mellém a padra, az sem zavarta, hogy majdnem lelökte a kávémat.
- Ez csak egy rajz - motyogtam.
- Persze! Hülye is vagyok, hogy azt feltételeztem, megakarsz szökni. Nem lennél rá elég. Nézz csak magadra! Teljesen elvesztél az önsajnálatban! Olyan vagy, mint egy zombi - nevetett ki gúnyosan. Lehunytam a szemeimet, próbálva megakadályozni, hogy kicsorduljon a könnyem. Igaza volt.
- Ezért jöttél ide? Sértegetni? - kérdezte halkan.
- Nem. Azért, hogy elmondjam ideje lenne már összeszedni magad! Ha csak egy kicsit próbálnál a dolgok mögé látni, tudnád, hogy ez sokkal több, mint emberrablás. De úgy látszik kevés vagy ehhez. Hiba volt téged idehozni - felelte ridegen. Először néztem rá. Zöld szemei hidegen csillogtak, mereven nézett rám.
- Te mit tennél, ha megtudnád, hogy az ember, aki felnevelt, meggyilkolta az anyukád? - kérdeztem.
- Bármit. De nem ezt, mint te - válaszolta, majd azzal a lendülettel felállt és a ház felé kezdett sétálni.
- Idióta! - suttogtam. Hihetetlenül felhúzott. Leginkább azzal, hogy igaza volt. Napok óta ténfergek egy ismeretlen házában, akár egy szellem. Magamat sajnálom, miközben cselekednem kéne valamit. De mit?
A szökőkút oldalának dobtam a ceruzámat. Mérges voltam magamra, mert egy szerencsétlen voltam. Egy idióta, egy félős kislány. Aztán lenéztem a rajzomra: az erdő.
Levágtam magam mellé a papírt, az sem érdekelt, hogy ráborul a kávém. Ott, abban a pillanatban csak az járt a fejemben, hogy el kell tűnnöm erről a helyről. Talán ez volt a leggyávább dolog, amit tehettem, de nem érdekelt. Éreztem, hogy tönkre tesz ez a ház, ez a kert, ezek az emberek. Felpattantam, és kikerülve a virágágyásokat rohantam be az erdőbe. Csak futottam, nem törődtem semmi mással. Csak a talpam alatt ropogó hangokat hallottam, meg a szél süvítését. Aztán hirtelen egy üvöltést.
- Holly! - egy mély, rekedt hang volt. Harry. Észrevette.
Még gyorsabban kezdtem futni, de már kezdtem kifulladni. Ráadásul koncentrálnom is kellett, hogy a fákat kikerüljem. Éreztem, hogy Harry már a nyomomban van.
- Állj meg már meg, Holly! - hallottam szinte teljesen a hátam mögül. Megijedtem, de már nem volt bennem elég erő, hogy újra begyorsítsak. Képtelen voltam rá.
Aztán éreztem, hogy a derekamnál fogva magához ránt. Ez nem az a kedves, gyengéd, szerető mozdulat volt. Ez erős és durva volt. Hangosan felsírtam és kapálózni kezdtem. Szembe fordultam a fiúval, és próbáltam eltolni magamtól.
- Engedj el! - visítottam, de haszontalan. Ugyanúgy tartott tovább erősen. Aztán csak feladtam. És ráborultam akár egy rongybaba, és a vállába temettem az arcom, úgy sírtam. Ő pedig átölelt.

***

Néha muszáj erősnek lenni. Hiába omlik minden szépen lassan össze körülötted. Neked csak talpon kell maradni. Vagy felállni.
Miközben a hideg vízcseppek érték a bőrömet, csak próbáltam kikapcsolni az agyam. Össze kellett kaparnom magam. Be kellett bizonyítanom, hogy elég vagyok. Hogy erős.
Kiléptem a zuhanykabinból és magam köré tekertem egy törölközőt. Futólag a tükörbe pillantottam, de inkább tovább mentem. Ha azt mondtam volna, hogy borzalmasan nézek ki, akkor az még túl szép megfogalmazás.
Mikor kiléptem a fürdőből, Harry ott ült az ágyamon. Nem zavartatta magát, csak egy pillanatra nézett rám, utána újra a telefonjára szegezte a tekintetét. Szóvá tehettem volna, hogy bejött a szobába, holott abban állapodtunk meg, hogy kint marad. De nem tettem.
Kinyitottam a szobában lévő óriási gardrób ajtaját és mögötte vettem vissza a ruháimat: egy bő fehér pólót, és egy szürke melegítőt. Mind a kettő jóval nagyobb volt a méretemnél, de legalább kényelmesek voltak.
- Kész vagyok - álltam Harry elé, aki azonnal rám nézett. Összehúzta a szemöldökeit.
- Kellenének új ruhák, ezek óriásiak - bökött fejével felém. Megrántottam a vállam.
- Tök mindegy - mormoltam, majd elindultam az ajtó felé. Harry mellém szegődött. Némán sétáltunk egymás mellett, egészen Luke irodájáig. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mit tud itt csinálni napokig, de az tuti, hogy alig tette ki a lábát innen. Ha el is ment, akkor mindig autóval tette, de a házban sehol máshol nem lehetett vele találkozni, csak itt.
- Nem lesz rosszabb, ugye? - fordultam Harry felé, aki épp akkor jött vissza mellém, az egyik biztonsági embertől. Pontosan tudta, hogy mire célzok. Mondhatni az ő hatására jöttem ide újra. Ha azokat a szavakat nem vágja a fejemhez a kertben, és ha utána nem jön utánam az erdőbe, valószínűleg még mindig elvesznék az önsajnálat nagy és mély tengerében. Durva volt velem, de ezzel segített a legtöbbet.
- Felfogás kérdése - válaszolta szűkszavúan. Én kértem meg, hogy jöjjön el velem. Az indok pedig egészen egyszerű volt: ha ránéztem, eszembe jutottak kőkemény szavai, amik arra kényszerítettek, hogy maradjak erős.
A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és maga Luke invitált be a szobába bennünket.
- Reméltem, hogy hamarosan visszajössz, Holly - pillantott rám, azt hiszem eléggé elérzékenyülve. Tehát várta, hogy feltegyem a kérdéseim. Nem tudtam mit válaszolni erre, egyszerűen csak lesütöttem a szemeimet, miközben leültem a kanapéra. Luke ugyanúgy velem szemben foglalt helyet, mint eddig mindig. Harry pedig a polcon kezdett el papírokat nézegetni. Nem igazán izgatta a helyzet. Kínos volt.
- Van pár dolog, ami nem tiszta - kezdtem bele erőtlenül. Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy semmi se tiszta, egyszerűen csak hazugság minden. De már csak a bánásmód, amit itt kapok, az egy elég nagy bizonyíték arra, hogy mi is az igazság.
- Kérdezz bármit! - válaszolta azonnal. A fejemben ekkor már sorban álltak a kérdések.
- Ha tényleg az apám vagy, az igazi, akkor hol voltál eddig? 20 éves vagyok, nem hiszem, hogy nem lett volna alkalmad felkeresni. Nem pedig elrabolni - mondtam. A háttérben Harry gúnyosan felszisszent. Számára egyértelmű volt minden.
- Tudod, Holly, még a felét sem tudod ennek az egész történetnek. Azért nem sétálhattam be az életedbe csak úgy, mert Aaron azt hitte, hogy engem is megölt, mint Edith-et - volt valami fájdalmas csillogás a tekintetében, miközben kiejtette Anya nevét. Ez nem olyan volt, amit tettetni lehetett. Ez őszinte volt. - De én túléltem. Engem csak súlyosan megsebzett a golyóval. És veled együtt minden másomat is elvette - egy pillanatra ott ült minden érzelem az arcán. A fájdalom, a csalódottság, a megbántottság és a veszteség. Ott, abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyi dolgot veszített el. Mekkora fájdalom lehet benne.
- Mit értesz az alatt, hogy minden mást? Anya? - kérdeztem. A szemeim előtt ott volt a kép, amin mind a hárman rajta vagyunk. Aztán elképzeltem az életemet velük, mint egy igazi, nagy család.
- Már említettem, hogy Aaron a szervezetemnek dolgozott. Ez egy elég jól menő dolog volt, amiből elég sok pénzt szereztem. Amint azt hitte, hogy meghaltam, átvette a vezetését. Azóta is csinálja - válaszoltam. Mereven bámult rám. Immár nem lehetett semmi érzelmet látni az arcán. Ő képes volt elrejteni őket.
- És... E-ez milyen szervezet volt? - kérdeztem. Valahogy volt egy megérzésem, hogy nem az a tisztességes fajta, ismerve Apa - hívhatom még így? - ügyeit.
- Nem az a legális fajta - sóhajtott fel. Most már Harry is felénk fordult, és figyelt. Arra következtettem, hogy most valami nagyon fontos dolog fog elhangzani. - Holly, nem fogok köntörfalazni. Aaron és én is nyakig benne vagyunk a maffia világában. Még anno, az én irányításom alatt a szervezet csak úgymond "kisebb" drog ügyekkel foglalkozott. Aztán az évek során Aaron egy elég nagy hatalmat kovácsolt belőle - igazából ez a hír nem ért teljesen váratlanul. Mindig is éreztem, hogy valami nem stimmel a cég körül, de nem gondoltam ennyire nagy, ennyire törvénytelen és ennyire veszélyes dologra. Idegesen kezdtem el piszkálgatni a fejem tetején összefogott hajamat. A fájdalmamat egyre inkább átvette egy eddig nem igazán tapasztalt érzés: a végtelen, erőteljes düh. Már nem volt sírhatnékom. Sokkal inkább volt kedvem törni-zúzni. Legszívesebben bemostam volna egyet Aaron Hamiltonnak.
- És ha nem tévedek, te most épp egy hasonlóan nagy maffiát építgetsz - mondtam ki az egyértelműt. Így, tudván a dolgokat már értettem ezt a sok biztonsági embert. Már értelmet nyert Luke bujkálása az irodájában. Nagyon fontos ember volt, sok ellenséggel.
- Nem, nem tévedsz - bólintott.
- És gondolom az sem véletlen, hogy most hozattál ide. Velem is terveid vannak - folytattam az elméleteim kiteregetését.
- Ez csak rajtad áll - válaszolta. - Nézd, Holly. Aaron nem a vér szerinti apád, de úgy nevelt fel téged, mintha az lenne. Fontos vagy neki. Az egyik, ha nem a leggyengébb pontja vagy. Ha te velünk vagy, ő sokkal sebezhetőbb. Most pedig már elég emberem van, hogy kicsináljam - nézett egyenesen a szemembe. Ez alkalommal azonban nem kaptam el a tekintetem, hanem álltam az övét.
Hirtelen akkora gyűlöletet éreztem Aaron Hamilton ellen, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Eddig azt hittem, hogy legalább joggal szól bele egyfolytában a dolgaimba, a döntéseimbe, az életembe. Elviseltem neki ezt. De a tudatot már képtelen voltam, hogy elvette tőlem az igazi családomat. Elvett tőlem, egy talán sokkal boldogabb életet, helyette pedig egy hazugságban éltem. Bosszút akartam állni rajta.
- Nem tudom, hogy milyen terveid vannak... De az én tervem, hogy tönkre teszem azt a rohadékot - hagyták el az indulatos szavak a számat, mire Luke és Harry arcára is egy-egy elégedett mosoly kúszott.
Már nem éreztem magam gyengének. Valami olyan tűz támadt bennem, amit éreztem, hogy képes bármit elégetni a célja érdekéért. Olyan elszánt voltam, mint még soha életemben. Mindennél jobban bosszút akartam állni, akármilyen eszközökhöz is kellett folyamodnom ehhez.