Ninth

Sziasztok! Tudom, hogy régen volt friss, de tényleg nagyon nagyon elbizonytalanodtam. Nem az ötletekkel van a gond, mert azok meg vannak. Egyszerűen csak nem érzem azt, hogy érdekelne akárkit, bárkit is. Tényleg jó lenne pár visszajelzés! A részhez pedig jó olvasást, remélem elnyeri a tetszéseteket! :) xx silver

- Ő az - mutatott Harry az épp belépő emberre. - Ő Kit, tőle kéne megszerezni pár információt - kortyolt bele a sörébe. Egy kocsmába voltunk, valahol a világ végén. Las Vegas teljesen másik felén, mint ahol eddig tartózkodtunk. Ráadásul a kocsma tele volt nem éppen bizalmat gerjesztő emberekkel.
- Milyen információkat? - kérdeztem tőle.
- Fontosakat - válaszolta, miközben nem vette le a szemét a férfiról. Egy értelmű volt, hogy ez a Kit nevezetű férfi már túl volt a 30-on, ahogy az is, hogy nem éppen volt barátkozós típus. Volt egy megérzésem, hogy nem éppen ápol fényes kapcsolatot Harry-vel.
- És mi a nagy terved? - tettem fel újabb kérdésem, mivel biztos voltam benne, hogy az előzőre nem kapok értelmes választ.
- A tervem te vagy - nézett rám. Zöld szemei gúnyosan csillogni kezdtek, ahogy észrevette meghökkenésemet.
- Azt várod, hogy én szedjem ki az információkat belőle? - igazából teljesen feleslegesnek éreztem feltenni ezt a kérdést, mert egészen biztos voltam a válaszában.
- Hát mondhatni. Csak a telefonját kéne megnézned, abban van egy cím, ami nekünk kell - válaszolta higgadtan, mintha ez tényleg valami teljesen normális, egyszerű feladat lenne.
- És miért pont én? Ott van például Naomi! Egészen biztos vagyok benne, hogy azonnal ugrott volna, ha megkéred! - kezdtem el össze-vissza beszélni, ami igazából annak volt betudható, hogy bepánikoltam. Nem gondoltam volna, hogy majd egy ilyen feladat miatt rángat el ide, a világ végére.
- Holly, nyugi. Azért téged kérlek meg rá, mert valahol el kell kezdened, ha be akarsz kerülni közénk - válaszolta higgadtan. Mint mindig. Hogy tudott fapofával élni mindennap?
- Ez király, de én akkor sem vagyok jó az ilyen dolgokban, Harry! Én nem vagyok olyan, mint Naomi vagy Peyton! Én nem tudok az ujjaim köré csavarni senkit! Nekem nem mennek ezek a dolgok, ráadásul még csak vonzó se vagyok! Egyszerűen ez nem nekem való! - keltem ki magamból, de ennek ellenére figyeltem rá, hogy ne üvöltözzek. Az kellett volna még, ha esetleg felhívom magunkra a figyelmet.
- Engem ez kurvára nem érdekel! Ha bosszút akarsz állni az apádon - már pedig akarsz -, akkor told oda a segged ahhoz a görényhez, és szerezd meg a címet! - sziszegte a fogai között, miközben közelebb hajolt hozzám. Utáltam. Őszintén utáltam, mert hideg volt és kegyetlen. És nem értettem miért. Azt éreztem, hogy neki is ugyanannyira fontos a bosszú az apám felett, mint nekem. De amilyen titokzatos volt Harry, kételkedtem benne, hogy ezt valaha is megtudom.
Ahelyett, hogy hagytam volna, hogy egy újabb hisztiroham eluralkodjon felettem, egyszerűen csak ellöktem magam a pulttól és egyenesen Kit felé igyekeztem. Nem volt hozzá kedvem, de biztos voltam benne, hogy addig nem mentünk volna innen sehova, ameddig meg nem szerzem azt az idióta címet.
Kit ugyanolyan undorító volt közelről, mint amilyennek gondoltam. Egyáltalán nem volt ápolt: haja zsírosan volt hátrafésülve, borostás arca tiszta ránc volt. Ráadásul áradt belőle a piaszag. De talán ez volt az egyetlen dolog, ami megnyugtatott. Minél részegebb, annál könnyebb.
Legalább másfél órát azzal töltöttem, hogy elhitettem vele, mennyire bejön nekem. Közben kifigyeltem a telefonkódját, hogy melyik farmerzsebébe csúsztatja vissza minden egyes alkalommal a készüléket és hogy mennyire könnyen beadja a derekát egy lánynak. Tényleg nem volt nehéz dolgom, egész egyszerűen csak undorító volt a férfi, de ezt még túl éltem. Nem sokára már olyan részeg volt, hogy elérkezettnek láttam az időt. Közel hajoltam hozzá és miközben a fülébe suttogtam kihúztam a zsebéből a telefont. Fel sem tűnt neki. Túl egyszerű volt. Gyanúsan.
Ezért is búcsúztam el tőle olyan gyorsan, amennyire csak tudtam. Harry még mindig ugyanott ült, ahol hagytam. Időközben egy lány odakeveredett mellé, aki hatalmas dekoltázsával akarta felkelteni a figyelmét, de ő végig csak engem figyelt. Biccentettem a fejemmel a kijárat felé, mire azonnal elindult felém. Már majdnem odaért hozzám, amikor valaki erősen megrántott. Azonnal megéreztem Kit alkoholos, izzadt szagát, amitől felfordult a gyomrom.
- Azt hiszem nálad van valami, ami az enyém - lihegte a fülembe. Teljes mértékben eluralkodott a pánik rajtam, de próbáltam urrá lenni rajta.
- Nem tudom, miről beszélsz - próbáltam olyan határozott lenni, amilyen csak tudtam.
- Kit, még most sem tudsz bánni a nőkkel - szólt közbe az éppen odaérkező Harry. Ahhoz képest, hogy épp a férfi erős karjaiban szorongatta a kezeimet, elég nyugodt volt.
- Styles, te már megint itt vagy? - morogta idegesen a részeg férfi. Abban a pillanatban, hogy meglátta a fiút, eleresztett erős, izzadt kezei közül. Rögtön Harry mögé rohantam.
- Már megint? Még mindig! És még most sem csípem, hogy lányokat bántasz, tudod? - Harry hangjából sütött a gúny és a lekezelés. A férfi ezt észrevette és szemmel láthatóan nem tetszett neki. Közben én magamban csak azért imádkoztam, hogy legyen Harry olyan higgadt, mint általában, és ne kezdjen el verekedni Kittel.
- Ugyanolyan nagy a pofád, te féreg. Még mindig nem jöttél rá, hogy nincs mire? - válaszolta idegesen a férfi, majd dülöngélve elindult az irányunkba. - Tudod mondanám, hogy megtanítom neked, de már úgyis mindegy. Neked már tényleg nincs vesztened, hiszen csak egy nyomorék árva vagy, aki nagyfiúnak gondolja magát! - nevetett fel Kit, mintha egy jó viccet mondott volna. Nem értettem, amit mondott, hiszen össze-vissza hadovált mindent, de az árva szót tisztán értettem. Harry árva lett volna?
Nem volt sok időm rágódni a kérdésen. Harry szemei elsötétültek, mintha valami feneketlen kútba néztem volna bele. Mérhetetlen düh és fájdalom ült ki az arcára. Mielőtt még tehettem volna valamit, ököllel a földre küldte Kitet, majd fölé támaszkodva kezdte el verni. Megállíthatatlanul. Dühösen.
Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem. De rögtön Harry válláért nyúltam, és próbáltam lehúzni a férfiról - sikertelenül. Szerencsémre pár izmos férfi észrevette a balhét, ezért odasiettek és leszedték Harryt, az immár félholtra vert Kitről. Még mindig lihegve figyelte a férfit. Semmi megbánás nem volt felfedezhető benne, teste még mindig görcsösen feszült, kezeit ökölbe szorította. Féltem tőle. De cselekednem kellett, főleg, amikor meghallottam az egyik férfit, ahogy mentőt, majd rendőrt hív.
- Harry, gyere, húzzunk el innen! - léptem elé, de ő mintha észre se vett volna. - Kérlek, jönnek a rendőrök! Gyere, menjünk! Már elintézted! - kezdtem el rángatni a kezét. Pár pillanat múlva a szemembe nézett, majd elindult kifelé. Hirtelen már nem az erős, kiszámíthatatlan Harry volt. Csak egy kisfiú, aki felmérte, mit is okozott.
Gyorsan kimentünk a kocsihoz. Harry egy kicsit magához tért, így rögtön bepattant a volán mögé, míg én az anyósülésen foglaltam helyet. Épp hogy bezártam az ajtót, már a gázra is taposott és  már csak a hűlt helyünket találhatták a parkolóban. A szívem még mindig rettenetesen dobogott. A homlokomat az ablaküvegnek támasztottam és úgy pillantottam a fiúra. Olyan volt, akár egy gép. Meredten bámulta az utat, mozdulatai berögződöttek voltak. Nem mertem hozzászólni.
Pár kilométer után megálltunk egy útszéli panzió mellett meglepetésemre. Azt gondoltam, hogy nem állunk meg, amíg vissza nem érünk.
- Itt éjszakázunk - szólalt meg Harry, választ adva a fejemben kavargó ki nem mondott kérdésekre. Nem kérdeztem, nem faggatóztam, egész egyszerűen kiszálltam az autóból és a nyomába eredtem. A recepciónál kivett nekünk egy szobát, majd egy szó nélkül elindult az irányába. Én csak futottam utána, akár egy kutya, de még ha akartam volna se tudtam volna mást csinálni. Harry borzalmas passzban volt, ami egyet jelentett azzal, hogy nem lehetett hozzá szólni. Én pedig nem értettem semmit. Csak a heves reakciójában voltam biztos, amit kiváltott belőle egy szó.A szoba ugyan meglehetősen tágas volt, de csupán egy nagy franciaágy volt található benne, mint alvóhely. Ez pedig rettenetesen elbizonytalanított. Nem akartam Harry-vel egy ágyban aludni, főleg nem így, ebben a helyzetben.
- Miért csak egy ágy van? - tettem fel a kérdésemet.
- Mert már csak két szobájuk volt, és a másikban is csak egy ágy lett volna. De ne aggódj, ha ennyire irtózol tőlem, szívesen alszok a kanapén, vagy akár a földön is - válaszolta flegmán. Ledobta magát a kanapéra, kiterült rajta és bekapcsolta a tv-t. Nem válaszoltam. Igazából ezt is feleslegesnek éreztem. Tulajdonképpen mindent haszontalannak éreztem, ami vele volt kapcsolatos. Még soha nem láttam ilyen makacs, önfejű, önző, kiszámíthatatlan és nagyképű embert, mint ő.
Inkább leültem az ágy szélére, és előhalásztam a farmerom zsebéből Kit telefonját. Még emlékeztem a kódjára, amit kilestem, ennek köszönhetően pedig feloldottam. Először az üzeneteit néztem végig valami címet keresve, de nem találtam. Aztán eszembe jutottak a jegyzetek, és megnéztem. Valóban ott volt egy cím.
- Harry, megtaláltam a címet! - szóltam oda neki. Még mindig a kanapén feküdt, de ahogy meghallotta a hangom felpattant. Bár ha komótos, megfontolt mozdulatait lehet ennek nevezni. Odasétált elém, és kikapta a készüléket a kezeim közül.
- Legalább ez sikerült - morogta az orra alatt. A kedve továbbra se javult, bár soha nem láttam még vidámnak. Ami tényleg fura volt, mert a többieket láttam már kikapcsolni. Harry viszont mindig olyan volt, mint aki koncentrál és a figyelme 100 százalékát bele adja a nap minden percébe. Néha eleresztett pár kósza mosolyt ugyan, de csak ritkán. Ennek ellenére azonban mégis ő volt a társaság központjában, és nem csak azért, mert ő volt Luke legnagyobb bizalmasa. Olyan volt, mintha benne mindenki megbízna.
Mivel továbbra se kommunikáltunk egymással, úgy döntöttem lezuhanyzom. Ugyan jól esett a meleg víz, de rossz volt visszabújnom a már használt fehérneműmbe és ruháimba. Még mindig éreztem rajtunk a piaszagot. Miután kiléptem a fürdőből, Harry is beviharzott. Közben én befeküdtem az ágyba, és magamra húztam a takarót. Nem volt valami kényelmes a farmeromban és a szűk pólómban aludni, de nem volt más választásom pizsama híján.
Amikor Harry kilépett a fürdőszobából, csak egy boxert viselt. Persze ő egyáltalán nem zavartatta magát. Szemeimmel akaratlanul is végig mértem izmos felsőtestét és kockás hasát. Látszott rajta, hogy nem kevés alkalommal fordult már meg a konditeremben. Ráadásul tetkói még vonzóbbá tették. Egyszerűen csak nem tudtam elszakítani a tekintetem róla.
- Te ruhában akarsz aludni? - vezette rám a pillantását. Ugyan a takaró rajtam volt, de a pólóm még kilátszott.
- Tudod nem mindenki olyan, mint te. Nem fogok bugyiban és melltartóban aludni - vágtam rá azonnal. Nem érdekelt, hogy mennyire kislánynak gondolhat most. Egész életemben összesen két fiú mellett aludtam alul öltözötten, és ők tényleg fontosak voltak nekem.
- Tessék - dobta felém hirtelen a pólóját, amiben egész nap volt. - Ez is használt, de legalább kényelmes - rántotta meg a vállát, majd befeküdt az ágyba. Meglepődtem, mert nem számítottam ilyen gesztusra tőle. Egy szó nélkül fogtam meg, és mentem be vele a fürdőbe. Levettem a farmerom, aztán a pólóm és helyette felvettem Harry-ét. Nagy volt rám, a combom közepéig leért és borzalmasan bő volt. De kényelmes.
Visszamentem a szobába és újra bebújtam az ágyba.
- Köszönöm - nyögtem ki, mire Harry felém kapta a fejét.
- Semmi - biccentett, majd újra a tv-t kezdte el bámulni. Tehát az már eldőlt, hogy nem a kanapén fog aludni, hanem itt, velem. De őszintén, nem igazán zavart. Ami sokkal inkább, hogy még alig tudtam róla valamit. Az pedig különösképp furdalta az oldalamat, amit Kit mondott.
- Harry - szólaltam meg halkan.
- Nem alszom a kanapén  - válaszolta azonnal. Halkan felnevettem, de aztán inkább folytattam:
- Nem ezt akartam mondani, hanem kérdezni akartam valamit - szinte suttogva beszéltem. Igazából féltem a reakciójától. Olyan kiszámíthatatlan volt.
- Mielőtt megkérdeznéd; igen, árva vagyok - újra meglepetést okozott. Nyugodt volt és monoton, holott azt hittem, hogyha felhozom ezt a témát újra kiakad. Jó, bár nem volt alkalmam feltenni a kérdést.
- Nem akarsz róla mesélni? - kérdeztem, mire immáron rám emelte a tekintetét, újra. Nem vált olyan sötétté, mint amitől féltem, hogy fog. Egyszerűen csak fáradt volt.
- Te akarnál? - tette fel a kérdést türelmesen.
- Tudod, nekem ez a választási lehetőségem elveszett. Mindenki tudta már a történetem, mielőtt én tudtam volna - nevettem fel keserűen. Harry arcára is egy fáradt, halovány mosoly kikúszott. Hosszú percekig csak néztük egymást. Ő kereste én pedig vártam a szavakat.
- 9 éves voltam, amikor meghaltak a szüleim. Azután árvaházban éltem 3 évet, amikor Luke kiszabadított onnan. Neki köszönhetem, hogy visszakaptam az életem - komorodott el. Halk hangjából tisztán éreztem azt a mérhetetlen fájdalmat, ami benne volt. Túl sok minden történt vele, és még túl fiatal.
Azonnal lelkiismeret furdalás járta át a testem. Mennyi ideig voltam magamba zárkózva? Mennyi időt töltöttem azzal, hogy azon gondolkoztam mennyire igazságtalan a sors velem? Pedig nem csak velem igazságtalan. Még megannyi emberrel, köztük Harry-vel is, de akár Louis-sal, vagy akármelyik más fiúval, akiket még egyáltalán nem ismertem. Lehet, hogy velük is megannyi borzalmas dolog történt. De már csak az is rossz, ha csak feleannyi, mint velünk. Mert senki sem érdemli meg ezeket a dolgokat. Tényleg. Senki. Mert nincs annál nagyobb pokol, mint amikor elveszted a szeretteidet, vagy éppen azok csapnak be. Hiszen minden egyes ember életében ezek az emberek, akikben megbízunk, ők a tartó pillérek. Ők tartanak bennünket az összeomlástól, vagy épp az ő segítségükkel állunk fel újra. Ha ők nincsenek, akkor mi sem.
Elkezdhettem volna a sajnálatommal elárasztani Harry-t, de az felesleges lett volna. Azzal nem megy semmire, ráadásul a büszkesége nem is kért volna belőle. Helyette inkább lassan, óvatosan a kezére raktam az enyémet, és megszorítottam. Apró gesztus volt, de minden benne volt. Mert átéreztem Harry helyzetét. Ugyan nekem csak anyukám halt meg, de most már apukám se volt, mert becsapott. Hiába nevelt fel, hiába tett meg értem sok mindent, ha közben elvette tőlem az igazság ismeretét. De amúgy is, akármennyire is gondolkodtam, a végére ugyanoda jutottam: én is árva voltam. Ez pedig letagadhatatlanul és őszintén közös volt bennem és Harry-ben.

Eighth

Drága Mindenki!
Kisebb késéssel, de meghoztam a következő fejezetet! Tényleg, őszintén nagyon jól esne pár feliratkozó, pipa illetve komment, mert jelenleg úgy érzem, mintha magamnak írnám az egész történetet, holott ez egyáltalán nem így van! Ígérem, megpróbálok egyre izgalmasabb részekkel előállni, de ez igazán akkor fog menni, ha látom értelmét. Már pedig jelenleg nem annyira látom, mint azt szeretném. Remélem tetszeni fog a fejezet, jó olvasást hozzá, és légyszíves, hagyjatok valami nyomot magatok után, mert nektek csak pár perc, de nekem több órányi öröm! :) xx silver

Az egész helységet bejárta a cigaretta, a pia és az izzadság szag. Amerre csak néztem, mindenhol táncoló emberek. Még a második szint korlátján kihajolva is vonaglottak a lányok a ritmusra. Mindenkin miniruhák különböző fajtái, ami többet mutatott a jó ízlésnél. Persze az összes srác ezt csorgó nyállal figyelte.
Nem voltam ide való. Még csak nem is a helyhez megfelelően öltöztem. Fekete bakancsom, szintén fekete magas derekú szakadt fekete gatyám még akkor is túl sokat takart, ha azt is figyelembe vettem, hogy fehér trikóm alól, ha felemeltem a kezeimet kikandikált a hasam. Ráadásul én nem is tudtam magam úgy elengedni, mint az itt lévők. Úgy ültem a bárpult előtti széken, mint aki karót nyelt. Kezeimmel görcsösen kapaszkodtam a pult szélébe, miközben óvatosan kortyolgattam vodka-narancsomat, amit még Louis rendelt nekem, nem sokkal azelőtt, mikor végleg eltűnt látókörömből. Akárcsak a többiek. Egyedül a nagy barna szemű Zaynt láttam, de vele nem is beszéltem még, azért nem akartam megzavarni, miközben egy platina szőke lánnyal társalog. Nem kis társaságként érkeztünk ide, de tényleg mindenki felszívódott. Holott Niall és Louis is megígérte, nem leszek egyedül egy percre se.
Megittam az utolsó kortyot az italomból, majd a tömegen átverekedve közelítettem a női mosdó felé. Amikor benyitottam, szinte arcon csapott a hideg levegő. A szemközti falon egy kis ablak nyitva állt, én pedig végre tiszta levegőt szívtam be a tüdőmbe. Megálltam a tükör előtt. Megigazítottam az izzadság miatt kissé elfolyt sminkemet, ami igazából csak szempillaspirálból állt.
Feszült voltam, és egyáltalán nem éreztem magam. Soha nem voltam az a lerészegedős fajta lány, bár bevallom, fiatalabb koromban volt pár elég túlkapott estém. De az utóbbi 1 évben, szinte alig ittam alkoholt.
Hirtelen belépett a mosdóba egy hosszú fekete hajú lány. Ügyetlenkedve lerakta a táskáját a mosdókagyló szélére, ám az lebuckázott onnan. Az összes holmija kiesett belőle, szétterülve a földön. Szitkozódva kezdte el őket összeszedegetni, de mivel nem volt valami gyors és hatékony, mert egyfolytában a miniruháját igazgatta magán, lehajoltam és segítettem neki. Egy kedves mosollyal jutalmazott meg érte.
Először egy cigis doboz akadt a kezembe, és valami oknál fogva kísértésbe estem. Pár pillanatig forgattam a kezemben, aztán belenéztem. Már csak pár szál volt benne. Felpillantottam a lányra, aki még mindig a cuccait pakolászta, rám szinte nem is figyelt. Egy gyors mozdulattal a zsebembe csúsztattam a dobozt, majd oda adtam még neki pár kacatot. Nem vártam meg, míg teljesen összepakol, helyette kimentem a táncoló tömegbe ismét. Ám ezúttal sem maradtam sokáig, helyette kimentem a hátsókijáraton. Kicsit megborzongtam, ahogy csupasz vállaimat érte a hideg tavaszi levegő, de hamar hozzászoktam. Valami hátsó kis szűk utcára kerültem, ahol még páran kis társaságokban álltak és szívták a cigijüket. Leültem az útpatkára és elővettem a lopott cigimet. Kivettem a dobozból egy szálat, aztán pedig rájöttem, hogy nincs öngyújtóm. Mérgesen dobbantottam egyet a lábammal, amikor hirtelen két fekete cipő jelent meg előttem. Felnéztem az illetőre. Egy számomra idegen fiú volt.
- Látom rád férne egy gyújtó, nem? - mosolygott rám. Őszintén szívdöglesztő volt.
- De - válaszoltam elhaló hangon, mire azonnal leguggolt elém, és tartotta a lángot. A számba vettem a cigit és úgy tartottam bele. Azonnal meggyulladt. - Köszönöm - nyögtem ki az első slukk után. Elfeledett érzés volt a testemnek, ahogy a nikotin végig ment a torkomon keresztül a tüdőmig, de nem idegen.
- Mit csinálsz itt kint egyedül? - ült le mellém egy egyszerű, de elegáns mozdulattal.
- Ezt én is kérdezhetném - pillantottam rá, majd újra a ciginek szenteltem a figyelmem. Ellazultam tőle.
- Kijöttem cigizni - válaszolta pimasz vigyorral, miután kifújta a füstöt.
- Én is - rántottam meg a vállam.
- De komolyan. Azt is kérdezhetném mit keresel ebben a buliban? Nem úgy tűnik, mintha élveznéd - elgondolkodtam. Valóban ennyire látszik rajtam?
- Tudod, elég bonyolult a helyzetem - kezdtem el a bakancsom fűzőjével játszani.
- Nekem elmondhatod - küldött felém egy bizalmas mosolyt. De a pimaszság ugyanúgy benne volt. Meg a lazaság. Lerítt a fiúról, hogy nincs önbizalomhiánya. Kócos, de mégis precízen beállított barna haja, élettel teli, csillogó sötét szemei és hanyag tartása arról árulkodott, hogy sok lány szívét törte már össze.
- Nem szabad - ráztam meg a fejem, mire ő meglepődötten húzta fel szemöldökeit. - Bonyolult - ismételtem meg, még mielőtt újra kérdezhetett volna. Halkan felnevetett.
- Rendben, nem erősködöm. De legalább engedd meg, hogy megmentsem az estéd! - mosolygott rám, miközben elnyomta a cigijét a földön. Én is úgy tettem, mint ő, közben pedig elgondolkoztam. Miért ne mennék bele az ajánlatába? Lehet nem ismerem, de jó fejnek tűnik, ráadásul kijár már nekem egy este, amikor jól érzem magam.
- Oké - adtam be elég könnyen a derekam. Jól akartam érezni magam. El akartam felejteni mindent, csak fel akartam végre szabadulni. Csak egy kicsit gondtalannak érezni magam. - De előtte mondd meg a neved! - torpantam meg.
- Quentin, de hívj csak Q-nak! - vigyorgott rám, majd várakozóan kezdte el fürkészni az arcomat.
- Holly - vigyorogtam rá, majd felpattantam a patkáról. Ő is követett. Egyik kezét a derekamra csúsztatta és úgy kísért be az épületbe újra. Egyből a bárpultot vettük célba. Q kért nekem valami koktélt, ami amikor megkaptam élénk sárga színben pompázott. A szívószálat az ajkaim közé véve kezdtem el szürcsölgetni az italt, közben hallgattam a fiú beszédét a szórakozóhelyről. Megtudtam, hogy szerinte nem ez a legjobb hely Vegasban, de valóban az egyik legnagyobb forgalommal bíró. Elmondta, hogy mikor vannak itt jó bulik, és mikor laposak. Közben pedig egyfolytában újabb fajta koktélokat kért nekem.
Körülbelül egy óra múlva már olyan jó kedvem lett, hogy az idő nagy részében inkább én fecsegtem a világ legunalmasabb témáiról. De Q mégis végig hallgatta miképp küldeném pokolra azokat az embereket, akik hisznek Istenben, az igazságban és az igazságosságban. Mindezt hatalmas nevetések közepette. Mert bár az alkohol is közrejátszott, de remekel éreztem magam Q társaságában.
- Mi lenne, ha most táncolnánk? - pattant fel hirtelen a helyéről a fiú. Először felnevettem, mert azt hittem viccel. De továbbra is a válaszomat várva állt előttem.
- Tuti, hogy nem! - nevettem fel újra. Soha nem voltam az a lány, aki szórakozóhelyeken illegeti magát.
- Ne csináld már! - nézett rám könyörgően, hatalmas kiskutya szemeivel.
- Nem vagyok elég részeg hozzá, Q! - legyintettem egyet, majd újra belekortyoltam a koktélomba.
- Holly, ne csináld már! - nyújtotta felém a kezét. - Ne gondolkozz, csak sodródj! - húzta fel szemöldökeit. Megforgattam a szemeimet, és kezeimet az övébe rakva csúsztam le a bárszékről. Mikor földet értem eléggé meginogtam, ami csak az elfogyasztott italmennyiségre emlékeztetett. Idétlenül felvihogtam, amikor Q kezei a derekamnál fogva tartottak meg. Hirtelen nagyon közel kerültem hozzá, és megéreztem férfias kölnijének az illatát. Talán ebben a pillanatban fogtam fel igazán, hogy Quentin az egyik leghelyesebb fiú, akit életemben láttam, és egyenlőre az egész estéjét nekem áldozta.
Hátulról irányítva, Q a táncoló tömeg közepére vezetett, majd egy egyszerű mozdulattal maga felé fordított. Tekintetünk egybefonódott, miközben egyre közelebb húzott magához. Elég bénán kezdtem el mozgatni a csípőmet,  de nem igazán éreztem a ritmust. Q észrevette zavaromat, ezért óvatosan a fülemhez hajolt, és belesuttogta:
- Lazíts, Holly! - kirázott a hideg, ahogy meleg lehelete a bőrömhöz ért. Ez nem volt olyan kellemes érzés, mint amikor Jake lehelete ért a bőrömhöz. De jó érzés volt.
Megfogadtam azt, amit Q mondott. Több okból kifolyólag. Egyrészt részeg voltam, nem igazán voltak értelmes saját gondolataim. Másrészt pedig hiába voltam részeg, az egyetlen értelmes gondolatom Jake Holt volt, az a szemét idióta, akibe még mindig szerelmes voltam, holott végig becsapott és Aaron Hamilton-nak dolgozott. Ezért kezdtem el teljesen kizárni a környezetem, és csak Quentin élettel teli szemeire koncentrálni, miközben csak hagytam, hogy a ritmus vezessen.
Aztán minden jobb lett, egy időre. Mert végre felszabadultam. És hirtelen nem érdekelt semmi és senki. Egyedül arra koncentráltam, hogy közelebb kerüljek Q-hoz. Ennek ellenére azonban nem vonzódtam hozzá, hiába volt eszméletlen. Sokkal inkább csak akartam vonzódni. Talán ez az oka, hogy az este további részét végig smároltuk. Nem volt semmilyen pattogó szikra, vagy tűzijáték kettőnk között. Részemről biztos nem. Csupán Quentin egy menekülő út volt a számomra. Mert ő nem volt nyakig benne ebben az egészben, ő nem tudott rólam semmit, ő nem tudta, hogy mennyire elcseszett is vagyok valójában. Mert ez volt az igazság.
Tökéletesen ment minden. Túl tökéletesen. Talán ezért is jelent meg hirtelen Harry, aki ellökött Q-tól, aki értetlenül nézett a göndörre, ahogy én is. Aztán valamit beszélgettek, de a zene miatt nem hallottam semmit. Harry pedig felém fordult és ideges tekintettel rángatott ki a táncoló tömegből. Esélyem sem volt elköszönni Quentin-től. Ráadásul fájt is a karom, ahol Harry nagy kezei fogva tartottak. Kivitt arra a helyre, ahol cigiztem. Elengedte a kezem, és mintha mi sem történt volna vett elő egy szálat és rágyújtott. Közben az arcáról eltűnt a düh. Helyette újra semmit mondó tekintettel bámult rám. Csendben. Ez pedig felbosszantott.
- Neked mégis mi a fasz bajod van? - üvöltöttem rá. Talán csak azért mertem ezt megtenni, mert még mindig részeg voltam.
- Egyszer még meg fogod köszönni - küldött felém egy gúnyos vigyort. Felidegesített és bosszantott. Végre képes voltam magam igazán jól érezni, erre ő tönkre tesz mindent.
- Ugyan miért tenném? - válaszoltam vissza neki ugyanolyan gúnyos hangnemben, mint ahogy ő viselkedett velem.
- Ismerem Q-t, nem az a jó fiú, akinek mutatja magát. Ráadásul most részeg vagy, egyszerűen csak kiélnéd magad rajta, amit minden bizonnyal megbánnál, ilyen egyszerű - szívott egy jó nagyot a cigijébe. Nyugodt volt, laza és vonzó. De leginkább idegesítő és gúnyos.
- Ne csinálj úgy, mintha megértenél! Szart se tudsz rólam, Harry! Fogalmad sincs, milyen az én helyzetemben lenni! - válaszoltam miközben közelebb mentem hozzá.
- Pedig tudom - nézett mélyen a szemembe, miközben ő is közeledett felém. Immár nem volt nyugodt. Épp ellenkezőleg, tele volt feszültséggel. A testtartása már nem a megszokott nyugodt volt, hanem görcsös. Az izmai megfeszültek, miközben a szájához emelte a cigarettát. Valami megváltozott. Valami Harry-ben.
- Mit? - kérdeztem remegő hangon. Most már teljesen közel állt hozzám. Teljesen megbabonázott zöld szemeivel. Nem tudtam nem őt figyelni. Nem tudtam mit tenni azzal a fura érzéssel, ami végig járta az egész testem.
- A fájdalmat, a magányt, a kínt... Sokkal többet, mint azt gondolnád - válaszolta miközben a szám elé emelte a cigit. Óvatosan, remegő ajkakkal szívtam bele, majd fújtam ki a füstöt, közben végig tartottam a szemkontaktust. Most először éreztem magamhoz ennyire közel Harry-t. Végre nem csak azt az üres falat láttam, amit maga köré épített. De még így is olyan messze volt tőlem, mintha legalább egy univerzumnyi távolság lenne közöttünk.
Aztán hirtelen vége szakadt a pillanatnak; Harry hátrébb lépett, eldobta a csikket és hátat fordítva visszament a szórakozóhelyre. Én pedig ott álltam, akár egy idióta, néztem a fiút, akit tulajdonképpen gyűlölnöm kellett volna. Rengeteg alkalommal sértegetett és lekezelően viselkedett velem. De voltak alkalmak, amikor megértőbb volt, mint bárki. Azonban annyi rejtély, annyi kiszámíthatatlanság vette körül, mint senki mást. Én pedig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy elég erős vagyok ezekhez.
Egy láthatatlan erő azonban mégis rávett, hogy menjek utána, vissza a buliba. Ezért megtettem. Nem miatta, hanem magamért. Tudtam, hogy ez az este jelenti a végét a égi önmagamnak, és kezdetét egy teljesen új Holly Hamiltonnak. Ezért kinyitottam a nehéz ajtót és visszamentem. A táncoló emberek közé tolakodtam, és táncolni kezdtem. Behunytam a szemeimet, nem érdekelt semmi. Egészen addig, amíg két kar nem fonódott a derekam köré, és maga felé nem fordított. Nem lepődtem meg, hogy kivel találom magam szemben. Tudtam, hogy újra felbukkan. Ezért szorosan belesimultam erős kezei szorításába. Mert ő törődött velem, nekem pedig erre volt a legnagyobb szükségem. Nem érdekelt, hogy talán nem olyan, mint amilyennek mutatja magát. Nekem most Quentin-re volt szükségem.

***

A napok egyre jobban csak teltek. Én pedig egyre kevésbé érzékeltem az idő múlását. A legtöbb percet saját magam összekaparásával töltöttem, mivel szinte minden este buliztam a fiúkkal. Ezeket az éjszakákat pedig leginkább Q társaságában töltöttem.
Nem mondanám azt, hogy helyre jöttem, de már nem sajnáltattam magam. Ami pedig még fontosabb: nem sajnáltam saját magam. Úgy éreztem magam, mint a lakásban keringő molylepke, aki csak kering össze-vissza a szobák között, remélve, egyszer kijut. Az én csapdám azonban nem egy lakás volt, hanem az életem.
Harry elengedhetetlennek tartotta, hogy bemutasson pár embernek a szórakozóhelyen, ami szerinte fontos volt ahhoz, hogy belejöjjek ebbe az egészbe, amibe belekeveredtem. Nem mondom, hogy élveztem az egészet, de muszáj volt. Ugyan össze-vissza keringtem nem találva a helyem, de mégis a bosszúvágy volt az, ami éltetett. Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem éreztem magam tényleg élettelennek.
- Holly, ma este velem jössz! - hallottam meg Harry hangját, ahogy reggel belépett a konyhába. Reggel? Igazából dél volt, de mindenki épp hogy életet lehelt magába. A reggeli pirítósomat fogyasztottam épp az asztalnál, amikor a fiú felbukkant.
- Hová? - kérdeztem egy nagyot harapva a kenyérbe.
- Majd meglátod - nézett rám komolyan, miközben egy tál gabonapehellyel a kezében leült velem szembe az asztalhoz. Továbbra se ápoltunk fényes kapcsolatot. Ami azt illeti, Harry napi 24 órában az agyamra ment kiismerhetetlen személyiségével és fapofájával. Hozzáteszem azt sem igazán élveztem, hogy szinte minden este más lánnyal állított haza, akikkel nem voltak restek este hancúrozni. És nem halkan.
Nem éreztem szükségesnek, hogy tovább faggatózzak, hiszen amúgy se szedtem volna ki belőle, meg pár óra múlva úgyis megtudtam volna. Inkább egy zacskó chipset a kezembe fogtam és kimentem a nappaliba Niall-hez, aki épp tévét nézett. Tekintete azonnal felcsillant, ahogy meglátott, bár biztos voltam benne, hogy ezt inkább a chips okozta.

Seventh

Drága Mindenki!
Meghoztam a következő fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket! Nagy örömömre megkaptam az első díjam, ami hihetetlen nagy boldogsággal tölt el! Az oldalsávban meg tudjátok nézni! Továbbra is nagy szeretettel várok minden megjegyzést, pipát, kritikát és tanácsot, de a legjobban a feliratkozókat! Remélem jól telt a hosszú hétvégétek, sok sikert holnap azoknak, akik érettségiznek, a fejezethez pedig jó olvasást! xx silver

Leginkább egy szellemre hasonlítottam. Egy hétig nem mozdultam ki abból a nyavalyás házból, csak kávéért jártam le az emeletről és enni is csak azért ettem, mert Niall egyfolytában nyaggatott vele. Minden mozdulatom vagy cselekvésem kényszerből volt. Egyszerűen csak nem volt kedvem semmihez és senkihez.
Magányos voltam, és megbántott. A szívem darabokban hevert valahol a mellkasomban. Az a két férfi törte össze, akik a legfontosabbak voltak nekem, még ha sokszor fel is bosszantottak. Ezt meg semmi sem tudta velem elfelejtetni, még a bosszúvágya se.
Épp a konyhába léptem volna be, hogy elkészítsem a szokásos esti teámat, amit minden reggel kiszoktam önteni a mosogatóba. De valahogy megnyugtatott a készítése. A régi időkre emlékeztettet, amikor még boldogan ittam meg az édes italt. Megtorpantam a konyha zárt ajtaja előtt. Meglepett, mert eddig akárhányszor lejöttem, ez az ajtó mindig nyitva állt. Óvatosan a sík felületre helyeztem az egyik fülem, és próbáltam kivenni, hogy mi van odabenn. Először Harry hangját hallottam meg:
- Minek erőltessük? Úgyse jön sehova - hangja a megszokott unott és monoton volt.
- Igen, de tudod mi a feladatunk itt. Főleg neked. Minden egyes nap időpocsékolás, amit így tölt. Annyi mindent kell még megtudnia a cél érdekében - Louis hangja most is határozott és magabiztos volt.
- De csak nézz rá, egy szerencsétlen! Olyan, mint valami élőhalott. Komolyan, akárhányszor meglátom, megijedek tőle! - Naomi gúnyos hangja csengett fel. Éreztem, hogy a kezdetek óta nem kedvel, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszindulatú a hátam mögött. Fogalma se volt róla, hogy mi zajlik le bennem.
- Naomi, kérlek, fogd be! Semmi közöd sincs ehhez! - szólt rá türelmetlenül Louis, mire még hallottam pár ember helyeslő válaszát. Tehát kupaktanácsot tartottak, aminek én voltam a főtémája. Talán érdekelnie kellett volna, de nem foglalkoztatott.
Mivel nem volt okom továbbra is hallgatózni, ezért egész egyszerűen benyitottam a helyiségbe. Nem lepődtem meg, amikor mindenkit az ebédlőasztal köré láttam csoportosulni. Erre számítottam. Egy futó pillantást vetettem rájuk, aztán a szekrényhez léptem és kivettem a teát belőle. Beléjük fojtottam a szót, hiszen éreztem ahogy mindenki csendben engem figyel, de nem zavartattam magam. Bekapcsoltam a vízforralót, aztán elővettem egy jó nagy bögrét.
- Kislány, nincs kedved eljönni este bulizni? Már egy hete itt vagyunk, de még egyszer sem jöttél el velünk - törte meg a csendet Louis. Ez sem ért váratlanul, hiszen eddig minden este feltette nekem valaki ezt a kérdést. Mély sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Nem - válaszoltam határozottan. Nem fordultam feléjük, helyette inkább kitöltöttem a bögrébe az immár forró vizet.
- Miért nem? - kérdezett vissza a fiú.
- Mert nem. Megteszitek ti helyettem is - feleltem érzelemmentesen. Közben elővettem egy kanalat és a barna cukrot a szekrényből.
- Ez nem kifogás! - vágta rá, talán kissé idegesen Louis. Minden bizonnyal felbosszantottam ridegségemmel.
- Hagyd, Lou! Nézd csak rá, el van veszve a saját maga sajnálatában - szólt rá Harry, némi gúnnyal a hangjában. Napok óta először éreztem magamban valamiféle érzelmet: a dühöt. Abban a pillanatban, hogy elhagyták Harry szavai a száját, megfordultam és idegesen vágtattam az asztalhoz.
- Neked fogalmad sincs, hogy én mit érzek! Világos? - üvöltöttem telibe az arcát. Nem érdekelt, hogy mennyire szánalmasnak tűnhetek. Egyszerűen csak felakartam pofozni.
A konyhában pár percig néma csend honolt, míg végül Harry arcán egy gúnyos mosoly terült szét.
- Legalább most már lehet látni rajtad valami érzelmet. Most már kevésbé tűnsz szánalmasnak. Jelenleg inkább vagy nevetséges, hozzáteszem - válaszolta hidegvérrel. Nem bírtam tovább, pofán vágtam. Feje ugyan oldalra csapódott, de az arcán még mindig ott ült a gúnyos vigyor. Hallottam, hogy mögöttem valaki alig képes visszatartani feltörő nevetését, aki csak Naomi lehetett. Ez pedig még jobban felbosszantott.
- Én vagyok nevetséges és szánalmas? Szerintem meg ti vagytok azok! Miből áll az életetek? Buliztok és isztok! Eddig nem telt el olyan nap, amikor nem tűntetek volna el este itthonról! Még akkor is buliztok, amikor másnap reggel alig bírtok kikelni az ágyból! Ennyi az életetek, ezek vagytok ti! Szánalmas, idióták, akik azt hiszik, hogy övéké a világ! Leszarom milyen szervezetben vagytok benne, leszarom mekkora nagy legények vagytok, akkor is csak szánalmat tudok irántatok érezni! - kiabáltam, miközben végig néztem rajtuk. Most már nem tört fel senkiből nevetés, egyszerűen csak kővé dermedve bámultak rám. Jó érzéssel töltött el, hogy ennyire meg tudtam őket lepni. Azonban még így is dühös voltam. Már nem is inkább rájuk. Hanem mindenkire, aki hazudott nekem. Soha nem kerültem volna ilyen helyzetbe, ha nem ilyen családba születek. Soha nem kellene itt lennem, ha Luke nem raboltat el, egyszerűen csak hagyja, hogy éljem az életem. Soha nem lennék ennyire árnyéka önmagamnak, ha nem vagyok ennyire gyenge. Ha jobban odafigyelek, ha a dolgok után utána járok. Akkor talán még mindig normális lenne az életem, és a legfőbb gondom az lenne, hogy ki tudom-e fizetni a havi lakbérem.
Remegő kezekkel nyúltam a teámért. Még mindig mindenki engem figyelt, ezért minél gyorsabban akartam belerakni a cukrot, utána pedig eltűnni onnan. Azonban nem tudtam kontrollálni a kezem mozgását, ezért levertem a bögrét, ami a padlóra érkezve apró darabokra hullott. Azon nyomban lehajoltam, hogy összeszedjem a kis darabkákat, de rájöttem, hogy ez lehetetlen egyesével. Ezért inkább egyszerűen csak kirohantam a konyhából, egyenesen fel a szobámba.
Bebújtam az ágyba, a takaró alá, és hagytam, hogy rázkódjak a sírástól. Rég sírtam már. Ki kellett magamból adnom az érzéseimet. Lehunytam a szemeim, próbáltam megnyugodni. De egyfolytában csak a teás bögre apró darabjait láttam széthullva magam előtt, és képtelen voltam nem magamat látni benne. Én is szét voltam esve darabokra. De ami még jobban megijesztett, hogy talán az én kis összetört darabjaimat is lehetetlen összeszedni, és a helyére rakni.

***

Talán egy fél óra sem telt el kirohanásom után, amikor is halk kopogtatást hallottam az ajtó felől. Csak egy ember jutott eszembe, aki ezek után kíváncsi lehet rám. Niall.
Azonban amikor kinyílt az ajtó, nem várt vendégem érkezett. Kerestem ugyan Niall szőke tincseit, de nem bukkantam rájuk. Csupán az övéjéhez hasonló világító kék szempárt találtam.
Louis becsukta maga után az ajtót, ezáltal újra félhomály borult a szobára. Felkapcsolta az egyik lámpát, csak utána szólalt meg:
- Esküszöm, büszke vagyok rád! Nagyon szépet alakítottál a konyhában, még ha alapjáraton ezzel csak kifejezted mennyire önközpontú a világod. De semmi baj, Holly! Ha megnyugtat, vannak hozzád hasonlóan önző emberek a világon! - meglepett, amit mondott, és újra felhúzta bennem a pumpát. Magamat is megleptem, milyen gyors mozdulattal pattantam ki az ágyból és álltam Louis elé.
- Nem vagyok önző! Ti vagytok azok! Mind! Elvettétek tőlem az életemet, a terveimet, a jövőmet! Mi a fenének hoztatok ide? Mi a fenének kellett ezt az egészet leleplezni? Én szerettem az életemet! - keltem ki magamból teljesen már másodjára a mai napon. De nem érdekelt. Annyi feszültség, annyi harag és düh gyűlt már fel bennem a napok folyamán, hogy már ki kellett adnom magamból.
- Az első kérdésedre válaszolva: ha jól tudom azért vagy itt, mert te akartál bármi áron bosszút állni. De szólj, ha tévedek! A másik kérdés válasza pedig egészen egyszerű: mindenki megérdemli, hogy tudja az igazat. Ha pedig te azt választanád, hogy inkább élsz egy hazugságban, igaza volt Harry-nek; szánalmas vagy - válaszolta a szokásos stílusában. A szavai mégis arcon ütöttek. Semmi bevezetés nélkül állította elém az igazságot. Ha ez nem derül ki, az egész életemet egy hazugságban éltem volna le. Talán boldog lettem volna benne, de végig egy bolond, akit átvernek.
Sután leültem az ágy szélére. Nem tudtam mit mondani, nem volt mit mondanom. Nem éreztem a végtagjaimat, a környezet is megszűnt létezni. Hosszú óráknak tűnő percek után Louis leült mellém.
- Tudom, hogy fáj. Talán nem hiszed el, de akik itt vagyunk ebben a házban, szinte mindenki megtapasztalta már ezt az érzést. Lehet, azt gondolod, hogy mi azért csináljuk ezt az egészet, mert nincs jobb dolgunk. De tudnod kell, hogy nekünk is nehéz. Itt mindenkinek meg van a története, valakinek szép, másnak kevésbé. De nem gondolhatod azt, hogy örökké türelmesek leszünk veled, Kislány. Adtunk egy hetet, itt az ideje, hogy magadhoz térj! Nem csak neked ártott Aaron Hamilton itt, nem csak te akarod tönkre tenni. De ahhoz, hogy ezt véghez tudjuk vinni, össze kell szedned magad! Talán még nem fedezted fel, de te vagy a kulcs mindenhez. Olyan vagy, mint a puzzle utolsó darabja, érted?  - Louis hangja nyugodt volt. Most nem volt benne semmi pökhendi, inkább valami meglepően kedves és törődő szín. Semmi sem tudtam mondani vagy tenni.
Igaza volt. Bele se gondoltam az ő helyzetükbe. Csak magammal foglalkoztam, és majdnem belebetegedtem az önsajnálatba. Ezzel csak még több problémát okozva, holott már így is volt elég. Rettentően szégyelltem magam emiatt. Jobban belegondolva, én el sem viseltem volna magam. De emellett az érzés mellet hirtelen kíváncsi lettem. Louis-ra, Niall-re, az össze emberre, aki körül vett. Meg akartam tudni az ők történetüket.
Lassan néztem Louisra. Kék szemeivel engem fürkészett. Várta a reakciómat.
- Louis, te hogy kerültél bele ebbe... ebbe az egész helyzetbe? - kérdeztem tőle kicsit habozva. Itt volt az idő megnyílni.
- Nem olyan nagy sztori, mint amire számítasz. Nem én vagyok itt az az ember, akit a legtöbb csapás érte - rázta meg a fejét.
- Nem baj, érdekel. Azt mondtad nem véletlenül vagytok itt - válaszoltam.
- Apám Luke embere volt nagyon hosszú ideig. De amikor ez az egész balhé történt, amikor Luke eljátszotta a halálát és Aaron átvette a vezetést, Apám volt az egyik ember, aki ezt nem fogadta el és ellene szegült. Őt is megölette Aaron, mint mindenki mást - mondta halkan. Próbált úgy tenni, mintha ez nem érintené annyira mélyen, mint valójában. - Aztán ott maradtunk nélküle; Anya, a testvéreim és én. Nagyon rossz lett minden, de aztán Luke egyik embere felkeresett. Elmondta, hogy újra építkezik Luke, hogy bosszút álljon Aaronon. Azt akarta, hogy én is beszálljak. Megtettem - a földre szegezte a tekintetét, miközben az ujjait tördelte. Olyan volt, mint egy kisfiú. Eltűnt a megszokott arrogáns, nagyképű Louis. Sokkal emberibb, sokkal közelebbi lett. Ő is annyira meg volt sebezve, mint én.
Néha egyszerűen csak annyira elmerülünk a saját sorsunk sajnálásába, hogy észre se vesszük mennyi minden történik körülöttünk. Mennyi ember, mennyi történet van még, ami legalább annyira szomorú és tragikus, mint a sajátunk. Pedig nem kéne mást tennünk, mint kinyitni a szemünket és csak jobban körbenézni. Hirtelen már nem csak Louis hivalkodó kék szemeit láttam, hanem alatta a mély, sötét karikákat. Már nem csak az önelégült mosoly volt előttem, hanem a mögötte lappangó szomorúság is. Mindössze jól álcázta ezeket a dolgokat.
- Én... annyira sajnálom - nyögtem ki erőtlenül. Kezemet bátortalanul a vállára simítottam, de azonnal lerázta azt.
- Nem kell! Neked is tönkre tette az a szemét az életed - rázta meg idegesen a fejét. Kezeit immár nem tördelte, hanem ökölbe szorította.
- Nem azt. Hanem azt, hogy ennyire egy buta liba vagyok. Azt hittem, hogy ez csak rólam szól, közben nem - egy nagyot nyeltem. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.
- Örülök, hogy rájöttél, Holly! Holott még nem is hallottál mindent. Én csak egy vagyok azok közül az emberek közül, akiket a bosszú hajt. És hidd el, nem én vagyok a legrosszabb! Most pedig az lenne a legjobb, ha elkezdenél együttműködni, rendben? - nézett rám. Egy apróbb mosoly bujdosott a szája sarkában. Egy apró, szomorú mosoly.
- Rendben - bólintok egy aprót.
- Király! Látod, csak ki kell tárulkoznia az embernek, elmondani a legfájóbb dolgot az életében, és máris olyan vagy, mint egy kezes bárány! Most pedig vegyél fel valami kényelmes ruhát, mert jössz velünk bulizni! - pattant fel az ágyról. Hirtelen már megint az a régi Louis volt. Ennyibe telt neki, hogy visszavegye az álarcát.
Újra bólintottam. Louis elégedett vigyorral az arcán indult el kifele az ajtón, azonban még utána szóltam:
- Louis! - megtorpant, és visszafordult. - Köszönöm! - szóltam megbújó hálával a hangomban, mire csak biccentett, és kiment.
Felálltam az ágyról és a ruhák között kezdtem el kotorászni, amiknek a nagy részét meg nem is hordtam. Miközben kerestem a megfelelő kényelmes darabokat, Louis szavai jártak a fejemben: "Én csak egy vagyok azok közül az emberek közül, akiket a bosszú hajt. És hidd el, nem én vagyok a legrosszabb!"
Vajon ki lehet a legrosszabb? 

Sixth

Drága Mindenki!
Nagyon sajnálom a késést, elég zsúfolt volt most minden. Ennek ellenére vasárnap is fog érkezni egy rész, hiszen ez a múltheti elmaradásom. Remélem tetszeni fog a fejezet, és nagyon jól esne pár komment, pipa és pár feliratkozó is! Úgy veszem észre, hogy nincs igazán nagy nézettség, de nem értem miért. Nem tetszik a történet?
Jó olvasást a fejezethez, vasárnap jön a következő! xx silver 

Én mindig az a ragaszkodós fajta voltam, aki nagyon nehezen vált meg a már megszokott dolgoktól vagy emberektől. Talán ezért is voltam borzalmas búcsúzkodásban. Jobban vágytam a régi biztosra, mint az új ismeretlenre. New Yorkkal is így voltam. Imádtam a várost. Soha nem vágytam sehova máshova. Mégis megnyugtatott a gondolat, hogy egy repülőn vagyok, útban Las Vegas felé.
Talán ez azért volt, mert még a gondolattól is rosszul voltam, hogy nem messze vagyok életem eddigi helyszíneitől. Szerettem azokat a helyeket: az én kis lakásomat, a hatalmas szülőházamat, a kávézót, az egyetemet... De most fuldokoltam a gondolattól, hogy mennyire nem is voltak valódiak. Ugyan, ha a birtokon maradok, az sincs a közvetlen közelébe a városnak, de minél messzebb szerettem volna lenni tőle. Még az a gondolat se zavart, hogy Luke Harry-re bízott. A feladata pedig nem más volt, mint mutasson meg nekem pár dolgot ebből az egész maffia hercehurcából. Ezután pedig beavatnak a tervbe, ami ha minden jól megy, tönkre teszi Aaron Hamiltont.
Egy apró kis bökkenő volt ezekben a dolgokban: a bizalom. Ugyan rájuk bíztam magam. Képes voltam belemenni mindenbe, de ettől még nem bíztam meg bennük. Nem volt okom rá. Az egyetlen személy, aki valamelyest belopta magát a szívembe, Niall volt. De róla se tudtam semmit. Igazából csak az ösztöneimben bízhattam. Másom se maradt, maximum még a reménykedés.
- Egyél valamit! - mordult rám hirtelen az előttem ülő Harry. Már vagy 10 perce csak turkáltam az ételemben, a repülő pedig hamarosan leszáll. Az étvágyam pedig továbbra se jött vissza. Azt hiszem valami nagyon messzi vándorútra mehetett. De lehet, ő is cserben hagyott, mint mindenki más.
- Nem. Vagyok. Éhes! - néztem rá szikrákat szóró szemekkel. Már nem féltem visszaválaszolni senkinek. Tudtam, hogy úgyse bántana senki. Én voltam a féltve őrzött kincs, a titkos fegyver.
- Holly, tényleg kéne enned valamit! Borzalmasan lefogytál - nézett rám a mellettem ülő Niall. Igazán családias lett volna a magánrepülő, amivel utaztunk, ha nem veszem figyelembe, hogy mindenki egyfolytában engem bámult. Hárman jöttek velem az útra: Harry, Niall és Liam. Az utóbbi fiút eddig a napig beszélni se hallottam. Talán egy más helyzetben, egy más alkalomkor még szimpatikusnak is találtam volna.
- Mit érdekel az titeket? - átlöktem a tálat Niall ölébe, kicsatoltam az övemet, és felpattantam. Nem érdekelt, hogy Harry utánam üvölt, én csak bezártam magam a mosdóba. Meglepően tapasztaltam, hogy senki nem jön utánam, senki nem akarja rám törni az ajtót.
A mosdókagyló felett lévő tükörhöz fordultam és farkasszemet néztem magammal. Pocsékul festettem; a szemeim be voltak esve és karikásak voltak, a szám sápadt és cserepes volt, a járomcsontom pedig a megszokottnál jóval kivehetőbb volt. Tényleg rengeteget fogytam, hiszen kulcscsontom is borzalmasan kiállt. Meg úgy alapjáraton, szinte zörögtek a csontjaim.
Hirtelen iszonyatos hányinger kapott el, leginkább saját magamtól. Megfordultam és felhajtva a wc tetejét, kiadtam magamból mindent, amit ma ettem vagy ittam. Ez összesen egy szelet kenyér volt és kávé, ezért leginkább csak epét hánytam. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem hallatszik ki szenvedésem. Ugyan nagyon próbáltam, de nem bírtam visszatartani könnyeimet. Újra a padlóra kerültem, a szó legszorosabb értelmében. Hosszú percekig hevertem a wc csésze és a mosdó kagyló között. Csak akkor szedtem össze magam, amikor a pilóta bejelentette, hogy 10 perc múlva landolunk. Hide vízzel lemostam az arcom és kiöblítettem a szám, majd kiléptem a fülkéből. Meglepetésemre Harry állt a falnak támaszkodva közvetlenül velem szemben. Biztos voltam benne, hogy mindent hallott. Sütött a pillantásából. Szánakozva nézett.
- Én... - kezdtem volna el magyarázkodni, de közbe vágott:
- Ilyet többet ne! - ugyan suttogva ejtette ki a szavakat, de még így is megfélemlítő volt. Csak álltam előtte, akár egy szerencsétlen. Valójában az is voltam. A szemébe se bírtam nézni.
A következő percben bökött a fejével a többiek felé, jelezve, hogy vissza kell mennünk. Bólintottam, és megindultam, végig azon gondolkozva, hogy Harry vajon mire értette a mondandóját; a kirohanásomra, vagy a mosdó fülkében történtekre.

***

Még sohase jártam Las Vegasban. Csak hallottam róla ezt-azt, néhány ismerősöm mesélt róla csupa jó dolgokat, de én soha nem éreztem késztetést arra, hogy meglátogassam. Azonban volt benne valóban valami csodálatos érzés, ahogy pár perc alatt végig mész a világ összes ismertebb helye mellett, csak kisebben. A csodás fényekről nem is beszélve.
Egy hatalmas ház garázsában parkolta le a Range Rovert Harry. A ház ugyan meg sem közelítette Luke palotájának a méretét, azért elég szembe tűnő volt, amikor láttam a kocsiból. A fiúk azonnal kiszálltak a kocsiból és a csomagokat kezdték el kipakolni. Épp fogtam volna meg az én ruháimat tartalmazó hatalmas bőröndöket, amikor Liam elvette őket előlem.
- Nem hiszem, hogy képes lennél őket felvinni - vigyorgott rám.
- Nem hiszem, hogy tudnád mire vagyok képes! - vágtam vissza azonnal. Megsértett.
- Holly, ne hisztizz már! Örülj neki, hogy nem kell cipekedned! - ölelte át a vállamat szintén vigyorogva Niall. Őszintén jól esett a gesztusa, de nem éreztem megfelelőnek a helyzetet, hogy ezt kimutassam. Ezért inkább a nyomába szegődtem Harry-nek, aki elindult az egyik ajtón be a házba, két nagy bőrönddel a kezében. Egy kisebb lépcsősoron mentünk végig, amíg megérkeztünk egy másik ajtóhoz, amit Harry nagy erővel belökött. Egy konyha szerű helyiségbe léptem be, de nem sokára rájöttem, hogy ez egy mosókonyha. ovább követtem Harryt, és immár egy tényleges konyhában találtam magam, ami ugyan gyönyörű volt, de látszott rajta, hogy nem használják túl gyakran. Aztán egy tágas szobába mentünk át, amiben meglepő módon két lány várt ránk.
Kicsit megtorpantam, mivel nem számítottam rájuk. Ráadásul ahogy jobban megnéztem őket, még rosszabbul éreztem magam, mint eddig. Mind a ketten a hatalmas fekete kanapén hevertek. Lazák voltak és gyönyörűek, rengeteg tetkóval és jó stílussal. Tökéletes ellentétei nekem.
Harry anélkül ment fel az emeletre, hogy bemutatna nekik, azonban hamarosan megérkezett Niall, aki megteszi helyette.
- Holly, ők itt Naomi és Peyton. Ők is itt élnek - mutatott először a szőke lányra, aztán a barnára. Nem mondanám, hogy kitörő örömmel köszöntöttek. Egyedül a barna hajú, Peyton vette a fáradtságot, és felállt.
- Szia - intett, egy mosolyt megeresztve felém. A másik lány elővette a telefonját és azt nyomogatta.
- Hol van a szobám? - fordultam Niall felé, miután intettem Peyton-nak.
- Az emeleten. Gyere, megmutatom! - mutatott a lépcsősor felé, amin nemrég Harry eltűnt. Elindultunk fel rajta, közben végig éreztem a hátamon az égető pillantásokat. Fantasztikus időt fogok itt tölteni velük. Főleg a szőkével.
Az emelet egy kis kör folyosóból állt, ami a lépcső feljárót fogta körbe. Összesen 6 ajtó nyílt róla. Niall közvetlenül a lépcsővel szembeni ajtón vezetett be. Egy világos, tágas és teljes mértékben letisztult szobába vezetett be. A falak fehérek voltak, a bútorok pedig feketék. A sötét barna padlón egy nagy fekete puha szőnyeg volt, a szoba túlsó végében pedig egy nagy franciaágy, ami már most vonzott. Niall lerakta a csomagjaimat egy nagy gardrób mellé.
- Nyugodtan pakolj ki! Elég sok ideig leszünk most itt - mosolygott rám biztatóan. Az ágyhoz lépdeltem és leültem rá. Egyenesen Niall szemébe néztem.
- Pontosan meddig? - kérdeztem.
- 2-3 hónapig. Senki se tudja még. Minden Luke-on múlik - rántotta meg a vállát, miközben leült mellém. Egyik karját átdobta a vállaimon és magához szorított. - Tudom Kislány, hogy nehéz! De hidd el, minden oké lesz. Ha nem is most rögtön, de hamarosan - suttogta halkan. Eddig mindig próbáltam eltaszítani magamtól, de most nem bírtam játszani a jégkirálynőt. Borzalmas szeret hiányom volt, és semminél nem vágytam jobban másra, mint egy biztos karra. És ugyan nem ismertem Niallt, de ő volt az egyetlen ember, aki képes volt velem törődni. Ezért a vállába fúrtam az arcom, miközben közelebb bújtam hozzá.
- Egyszer biztos - sóhajtottam. - De mi van, ha nem bírom ki addig?
- De kibírod, mert erős vagy. Erősebb, mint azt te képzelnéd! - válaszolta azonnal. Talán erre volt szükségem. Egy kis biztatásra. Túl nagy teher nyomta a vállaimat ahhoz, hogy egyedül képes lettem volna megbirkózni vele.
- Köszönöm, hogy itt vagy, holott semmi okod nincs rá - motyogtam a vállaiba. Felkuncogott.
- Ne hidd azt, hogy mi itt rossz emberek vagyunk! Igen, van egy életünk, de ez nem jelenti azt, hogy rosszak vagyunk! - válaszolta. Nehéz volt elhinnem ezt neki, de megpróbáltam.
- Biztosan - szakadtam ki öleléséből. - Most pedig, szeretnék kipakolni - böktem fejemmel a cuccaim felé, mire azonnal bólintott.
- Rendben - indult el a kijárat felé. - Ja, és nem sokára megérkezik Zayn és Liam is, utána pedig elmegyünk bulizni. Gyere, ha van kedved! - vigyorgott rám.
- Még átgondolom - válaszoltam félvállról, de már biztos voltam benne, hogy nincs esélye annak, hogy én kimozduljak innen. Niall ezzel pedig teljesen tisztában volt. - De azért köszönöm. Nem csak a meghívást. Hanem úgy mindent - küldtem felé egy gyengéd mosolyt, amire csak bólintott egyet és kiment a szobából.
Egy óra múlva a ház már teljesen üres volt. Mindenki elment a belvárosba szórakozni. Amikor valaki benyitott a szobámba, úgy tettem, mintha aludtam volna. Esélyük sem volt elrángatni sehova. Nem mintha annyira vágytak volna a társaságomra.
Nem sokkal az ajtó záródása után lementem a konyhába. Kerestem gyümölcs teát, és egy nagy bögrébe csináltam magamnak. Mivel nem voltam egyáltalán álmos, egyszerűen csak leültem a nappaliba és bekapcsoltam a tv-t. Egész este az adókat kapcsolgattam, egyedül, egy csésze teával, amit még csak meg sem kóstoltam.

Fifth

Drága Mindenki!
Nagyon megszeretném köszönni az eddigi visszajelzéseket, remélem kapok még belőle bőven! Nem teljesen vagyok megelégedve ezzel a résszel, de akárhányszor újra írtam, javítgattam rajta, egyszer sem lett jobb, azt pedig semmifélképpen sem szerettem volna, ha rész nélkül maradtok! Azért remélem elnyeri a tetszéseteket! Továbbra is várom a kommenteket, pipákat és a feliratkozókat is, úgyhogy hajrá, hajrá! Jó olvasást a fejezethez! :) xx silver

Egy hatalmas Range Rover hátsó ülésén ültem. A vezető ölésen Harry, mellette Louis, mellettem pedig Niall foglalt helyett. Furcsa volt belegondolni, hogy ők tulajdonképpen minek a részesei. Alig múlhattak el 21-22 évesek, de már olyan  mocskos ügyekben voltak benne a kezeik, amiket soha nem fognak tudni lemosni róluk.
Tisztában voltam vele, hogy az enyém is be fog piszkolódni. Ha Aaron olyan illegális körökben mozog, mint azt Luke elmondta, akkor nem maradhat tiszta. Igazából nem voltam biztos benne, hogy a pillanatnyi bosszúvágy dolgozott még bennem, vagy tényleg rászántam magam. Tudom, rossz dolog kételkedni magunkban, de az én örökös barátom volt. Közel sem állítottam volna határozottan, hogy képes leszek az ilyen dolgokban részt venni.
- Most hová megyünk? - tettem fel a kérdést. Nem bírtam a kocsiban uralkodó csendet. Olyan volt, mintha meg akarna fojtani.
- Neked ruháért - motyogta az orra alá Harry, de ebben a csendben még ezt is tisztán lehetett érteni.
- Ezt tudom! De helyszínileg hová? New York? - folytattam a kérdezősködést tovább. Valamilyen szinten butának éreztem magam közöttük. Volt még annyi dolog, amiről nem tudhattam, amik csak a későbbiekben fognak kiderülni, de ez a 3 fiú már természetes dolgokként tekintettek rájuk. Ők annyira mások voltak.
- Csak az egyik külső negyedébe megyünk be, egy kisebb bevásárlóközpontba. Ez is épp elég veszélyes már, mert valószínűleg nem egy embert állított rá a megkeresésedre Aaron - válaszolta, miközben egy pillantást vetett rám a visszapillantó tükörben.
- Szóval legyél gyors, nincs idő válogatni - nézett rám hátra Louis. Bólintottam egy jó nagyot. És újra a mellettünk elsuhanó tájra szegeztem a tekintetem.

***

A pláza, ahová betévedtünk már kínosan üresen tátongott. Csak egy két ruházati üzlet foglalt benne helyet, meg egy kávézó. A legtöbb üzlethelyiség nagy ezüst rácsokkal el volt zárva. Nem szólaltam meg, egyszerűen csak besétáltam az első boltba, ami nyitva volt.
Egy darabig csak nézelődtem a sok ruha között, de a fiúk unszolására elkezdtem lekapkodni véletlenszerűen pólókat, nadrágokat és pulcsikat. A legtöbbjük fekete színű volt, de akadt köztük egy-egy bordó, illetve fehér ruhadarab. Meg persze a kék farmerok. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy miket kéne itt vennem, ezért még három csomag zoknit, és négy fehérneműszettet is a kezembe fogtam. Kezdettnek megfelelt. Nem volt kedvem semmit felpróbálni. Rutinos vásárló voltam, nagyjából tudtam, hogy minden az én méretemben van, ezért csak a kassza mellé ledobtam őket. Harry pedig szemrebbenés nélkül kifizette az összeget, ami nem volt kevés.
- Na, akkor mehetünk? - kérdeztem. Őszintén, a hideg kirázott ettől a szellem járta helytől.
- Ennyi? Kislány, egy darabig nem fogsz tudni vásárolni, és kötve hiszem, hogy 4 fehérneműszett elég lesz - vigyorgott rám Louis. Éreztem, ahogy az arcom elpirul, de próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Helyette csak becsörtettem egy másik boltba.
A plázában lévő összes boltot - összes ötöt - végig jártunk. Maximum fél órába telhetett az egész, meg persze rengeteg pénzbe. De igazából amikor láttam a 3 fiút a hatalmas zacskókat cipelve, kisebb mosoly kúszott az arcomra. Kiskoromban mindig valami hasonló látványról álmodoztam.
- Kérek egy kávét - jelentettem ki.
- Még mit nem! Minél előbb vissza kell mennünk a birtokra! - válaszolta Harry szigorúan.
- Ó, könyörgöm! Fél óra alatt elintéztem egy máskor legalább két napos bevásárlást! Kérem azt az átkozott kávét! - válaszoltam neki vissza.
- Holly, nem fogod fel? Nem vagy itt biztonságban! Egyikünk sem! - emelte meg kissé a hangját. De nem érdekelt.
- Nem ezen a két percen fog múlni - válaszoltam, és már el is indultam a kávézó irányába. Hallottam Harry bosszús hangját, majd lépéseinek a hangját, ahogy a nyomomba szegődik. A másik két fiú kiment a kocsihoz.
- Velem több ilyet nem játszol el, világos? - nézett rám szikrákat szóró tekintetekkel, miközben kértem magamnak egy lattét. Megforgattam a szemeimet, de bólintottam egyet. Harry megfordult és a plázát kezdte el pásztázni szemivel, miközben én az ujjaimmal doboltam a pulton és vártam a már jól megérdemelt koffein mennyiségemet.
Aztán hirtelen minden felgyorsult. Csak Harry ideges hangját hallottam:
- A fenébe! - aztán már karon is ragadott, és elkezdett húzni maga után. A pláza teljesen másik felébe ráncigált, alig tudtam vele tartani a lépést.
- Mi a franc van? - kérdeztem, de amikor megláttam az egyik boltból kilépő ismerős alakot, nem érdekelt a válasza. Csak az járt a fejemben, hogy a rossz irányba akar elvinni. Minden erőmmel azon voltam, hogy a bolt előtt álló alak felé rohanjak.
- Holly, fejezd be! - szólt rám Harry, de mikor látta, hogy eredménytelenül, hátulról jó erősen átfogta a derekamat és húzni kezdett.
- Harry, hagyj már! Ott van! Eljött értem! - könny szökött a szemembe, ahogy néztem Jake izmos alakját. Olyan volt, mint maga a megváltás. Már épp kiáltottam volna a nevét, amikor éreztem Harry hatalmas tenyerét a szám előtt. Behúzott egy üresen álló bódé mögé, és a földre kényszerített.
- Holly, tudom, hogy most mit gondolsz, de értsd meg, ő nem a te csapatodban játszik! - suttogta a fülembe, miközben még mindig fogva tartott nagy kezeivel. Arca olyan közel volt az enyémhez, hogy tisztán hallottam minden lélegzetvételét, szemeivel egyfolytában az arcomat fürkészte. Aztán egy jó nagyot beleharaptam a tenyerébe, mire felszisszent, de nem engedett el. - Szép próbálkozás, de ennél már tapasztaltabb vagyok! Most pedig nyugodj le, vagy pedig észrevesz minket az a pöcsfej - szólt rám, mire még jobban elkezdtem ficánkolni. A tenyerébe kezdtem el Jake nevét üvöltözni, de nem voltam elég hangos.
- Te idióta, hát nem érted? A te hősszerelmes Jake fiúd annak a mocskos patkánynak a maffiájában van! Most pedig elveszem a kezem a szád elől, és te kussban maradsz! A saját érdekedben! - suttogta a fülembe idegesen. Aztán elengedett és elővette a telefonját.
Miközben ő a kocsiban lévő fiúkkal beszélt halkan, bennem érzések hada tombolt. Itt volt nem messze tőlem Jake, életem első igazi szerelme, de mégsem éreztem közel magamhoz. Ezek után nem. Ő lett volna az utolsó ember, akire gondoltam volna, hogy végig tudott Aaron Hamilton mocskos ügyeiről. Tudott róla? Az embere volt mindvégig!
Ez alkalommal nem sírtam. Még csak sírhatnékom se volt. Talán hozzászoktam a titkokhoz? Lehet. De abban biztos voltam, hogy nem fogok még egy könnyet ejteni egyikőjük után sem. Nem érdemlik meg. A hátam mögött egész végig szövetkeztek. Titkolóztak. Hirtelen értelmet nyer minden a fejemben. Nem hiába akarta mindig Jake azt, hogy jó viszonyt ápoljak Aaron-nal. Nem hiába viselkedtek egymással az első találkozáskor is már annyira barátian.
- Holly, gyere! A hátsókijárathoz kell mennünk! - suttogta Harry. Feszült volt, ez a hangjából és a testtartásából is látszódott.
- Miért nem ölöd meg itt és most? Egyszer úgyis meg kell halnia ennek a szemétnek - szinte köpöm a szavakat, olyan undor lakozik bennem Jake iránt. Nem mondok nevet, Harry így is érti, hogy kire gondolok. Hiszen biztos tud mindent. Itt mindenki tud mindent, csak én nem.
- Még nincs itt az ideje - mintha kisebb mosolyra húzta volna száját, de ugyanabban a pillanatban újra feszülten pillantott rám. - Most pedig rohanni fogsz, olyan gyorsan, amennyire csak tudsz! - bökött fejével egy kisebb ajtó felé, amin ott volt a kijárat szimbólum. Csak bólintottam egyet, aztán már rohantam is. Harry ott loholt a nyomomban, majd amikor kiértünk a plázából a csuklómnál fogva irányított a kocsi irányába. A hátsóülésre ugrottunk be mind a ketten, a következő pillanatban pedig a kormánynál ülő Louis már a gázra lépett. Lihegve kilestem a sötétített üvegen, és jól láttam, ahogy pár sötét ruhás ember kiszaladt az ajtón, de már nem találhattak ott senkit.

***

Órák óta azon gondolkoztam, hogy minek kéne a következő lépésnek lennie. Hiszen itt voltam én, Holland Hamilton, egy kamu apával, egy hazug baráttal, egy halott anyukával, egy új apajelölttel és egy csomó ismeretlennel. Olyan egyedül voltam, mint még sohasem.
- Holly, kérsz valamit enni? - lépett be a szobába Niall. Talán ő volt az egyetlen kedves ember ezen a hatalmas birtokon.
- Nem, köszönöm. Nincs étvágyam - ráztam meg a fejem, és kibámultam a terasz ajtaján. Kint a nap hét ágra sütött, egy felhő sem volt az égen. Gyönyörű tavaszi nap volt, amit máskor talán imádtam volna. Ma csak még jobban arra késztetett, hogy maradjak inkább a szoba rejtekében.
- Már lassan egy hete nem ettél semmit! - lépett egy lépéssel beljebb.
- Reggelizni szoktam - válaszoltam fáradtan.
- Megkérdeztem Karent, azt mondta, hogy csak egy szelet lekváros kenyeret szoktál enni. Tudom, hogy nehéz! De nem teheted magad tönkre! - meglepődtem, mert azt láttam, hogy törődik velem. Ez pedig őszintén jól esett, habár fogalmam sem volt róla, hogy ki is Niall valójában. Csak annyit tudtam róla, hogy egy maffia tagja.
- Könnyű ezt mondani - motyogtam az orrom alá. Nem rég még éreztem magamban a tüzet, ami képes lett volna akárkit tönkretenni. Most már másra sem tudtam gondolni, mennyire egyedül vagyok.
- Tudod mit? Gyere, mutatok valamit! - az ágy mellé lépett, és megragadta az egyik kezemet. Harry-vel ellentétben ő gyengéden tette. Kirángatott az ágyamból, és elvitt egy másik szobába. Hasonló volt a formája, mint annak, amiben én aludtam, viszont ennek a falai sötétszürkék voltak, és tele volt játékgépekkel, egy biliárdasztallal, egy asztali focival és egy hatalmas vörös bőr kanapéval. Egy játékszoba volt.
- Ez aranyos, de én még életemben nem játszottam egyikkel sem - ráztam meg a fejem.
- Az kizárt, hogy nem biliárdoztál még! - kiáltotta hitetlenkedve. Kisebb mosoly kúszott az arcomra, a hitetlenkedését látva.
- Valahogy mindig elkerültem az ilyeneket - mutattam körbe a szobában.
- Ebben az esetben kénytelen leszek megtanítani használni őket! - válaszolta vidáman. Így történt, hogy Niall-lel töltöttem az egész délutánom. Elrablásom óta talán ez volt az első olyan alkalom, amikor nem jutott minden percben eszembe az a sok hazugság, amivel tömték a fejem egész életemben.

Fourth

Drága Mindenki!
Meghoztam a következő fejezetet, ami őszintén remélem elnyeri a tetszéseteket! Továbbra is nagyon jól esne pár visszajelzés, akár pipa, akár komment! Nagyon köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentet, nagyon sokat jelent! Illetve a látogatók száma is egyre jobban nő, amit el sem tudok hinni! Jó olvasást a fejezethez! :) xx silver

Napok teltek el azóta, mióta ide kerültem. A legtöbb időmet egyedül töltöttem. Vagyis inkább töltöttem volna, de Luke rám állított egy hústornyot, aki megállás nélkül figyelte minden mozdulatomat. Persze tisztességes távolságból, de akkor is borzasztóan idegesítő volt.
Nagy részben csak bámultam ki a fejemből. Semmihez sem volt kedvem, még enni se. Alig ettem valamit, leginkább kávén éltem.
Újra a konyha felé vettem az utamat, kezemben egy ceruzával és egy rajzlappal. Volt elég időm felderíteni majdnem a teljes házat, bár nem szánt szándékkal. Egyszerűen csak mindig eltévedtem. Mint mindig, megint ott volt Karen, akinek a feladata az ételkészítés volt. Nem volt igazán egy szakács kinézete, sokkal inkább hasonlított egy jól lakott háziasszonyra. De rettentő kedves volt, és a nap akármelyik percében szívesen főzött nekem kávét.
A kertben leültem a szokásos helyemre, egy kis padra, ami a szökőkútra néz. Magam mellé raktam a kávét, és magam elé raktam az eddig a kezemben szorongatott lapot és ceruzát. Rajzolni kezdtem. Talán ez volt az utóbbi napok egyetlen értelmes cselekedete, amit csináltam. Mindig is szerettem rajzolni. A rajz számomra olyan volt, mint valamiféle gyógyszer: megnyugodtam tőle. Újra egy lányt kezdtem el rajzolni, aki egy erdőben rohan, a fák pedig kapkodnak utána.
Hallottam, ahogy a hatalmas vaskapu kinyílik, és egy óriási fekete autó jön be rajta, és leparkol a többi kocsi mellé. Két alak szállt ki belőle: egy sötét hajú, borostás, talán arab származású fiú, akit csak távolról láttam eddig, és Harry. Fogalmam sem volt, hogy hová tűntek el, de volt, hogy szinte alig maradt ember a házban. Leginkább Louis és Harry, illetve a többi fiú mozgott, de már nem egyszer láttam, hogy Luke is elment. Egyáltalán abban sem voltam biztos, hogy mi is a feladatuk, vagy munkájuk. De nem is gondolkodtam sokat ezeken a dolgokon. Az agyam leginkább valami szökésen járt a legtöbb esetben. Más nem foglalkoztatott. Elakartam menekülni erről a helyről. Azt magam sem tudtam hova, hiszen Apához - vagy akárki is ő -, ezek után biztos nem. De ott volt még Jake, és Jessica. És Lily-nek is szólnom kellett, hogy kihez ment feleségül.
Arról nem is beszélve, hogy nekem is újra kellett kezdenem az életemet.
- Tudtad, hogy nagyon sok vadállat él ebben az erdőben, ami veszélyes? - hallottam meg magam mögül egy mély, rekedted hangot. Nem kellett hátra néznem, hogy tudjam, Harry az. Nem kommunikált velem mióta bevitt Luke-hoz, de a hangja befúrta magát a fülembe.
- Nem értem, mire akarsz ezzel kilyukadni - válaszoltam, miközben folytattam a rajzolást. Nem néztem rá.
- A rajzodra - bökött rá, miközben elém sétált. Lazán ledobta magát mellém a padra, az sem zavarta, hogy majdnem lelökte a kávémat.
- Ez csak egy rajz - motyogtam.
- Persze! Hülye is vagyok, hogy azt feltételeztem, megakarsz szökni. Nem lennél rá elég. Nézz csak magadra! Teljesen elvesztél az önsajnálatban! Olyan vagy, mint egy zombi - nevetett ki gúnyosan. Lehunytam a szemeimet, próbálva megakadályozni, hogy kicsorduljon a könnyem. Igaza volt.
- Ezért jöttél ide? Sértegetni? - kérdezte halkan.
- Nem. Azért, hogy elmondjam ideje lenne már összeszedni magad! Ha csak egy kicsit próbálnál a dolgok mögé látni, tudnád, hogy ez sokkal több, mint emberrablás. De úgy látszik kevés vagy ehhez. Hiba volt téged idehozni - felelte ridegen. Először néztem rá. Zöld szemei hidegen csillogtak, mereven nézett rám.
- Te mit tennél, ha megtudnád, hogy az ember, aki felnevelt, meggyilkolta az anyukád? - kérdeztem.
- Bármit. De nem ezt, mint te - válaszolta, majd azzal a lendülettel felállt és a ház felé kezdett sétálni.
- Idióta! - suttogtam. Hihetetlenül felhúzott. Leginkább azzal, hogy igaza volt. Napok óta ténfergek egy ismeretlen házában, akár egy szellem. Magamat sajnálom, miközben cselekednem kéne valamit. De mit?
A szökőkút oldalának dobtam a ceruzámat. Mérges voltam magamra, mert egy szerencsétlen voltam. Egy idióta, egy félős kislány. Aztán lenéztem a rajzomra: az erdő.
Levágtam magam mellé a papírt, az sem érdekelt, hogy ráborul a kávém. Ott, abban a pillanatban csak az járt a fejemben, hogy el kell tűnnöm erről a helyről. Talán ez volt a leggyávább dolog, amit tehettem, de nem érdekelt. Éreztem, hogy tönkre tesz ez a ház, ez a kert, ezek az emberek. Felpattantam, és kikerülve a virágágyásokat rohantam be az erdőbe. Csak futottam, nem törődtem semmi mással. Csak a talpam alatt ropogó hangokat hallottam, meg a szél süvítését. Aztán hirtelen egy üvöltést.
- Holly! - egy mély, rekedt hang volt. Harry. Észrevette.
Még gyorsabban kezdtem futni, de már kezdtem kifulladni. Ráadásul koncentrálnom is kellett, hogy a fákat kikerüljem. Éreztem, hogy Harry már a nyomomban van.
- Állj meg már meg, Holly! - hallottam szinte teljesen a hátam mögül. Megijedtem, de már nem volt bennem elég erő, hogy újra begyorsítsak. Képtelen voltam rá.
Aztán éreztem, hogy a derekamnál fogva magához ránt. Ez nem az a kedves, gyengéd, szerető mozdulat volt. Ez erős és durva volt. Hangosan felsírtam és kapálózni kezdtem. Szembe fordultam a fiúval, és próbáltam eltolni magamtól.
- Engedj el! - visítottam, de haszontalan. Ugyanúgy tartott tovább erősen. Aztán csak feladtam. És ráborultam akár egy rongybaba, és a vállába temettem az arcom, úgy sírtam. Ő pedig átölelt.

***

Néha muszáj erősnek lenni. Hiába omlik minden szépen lassan össze körülötted. Neked csak talpon kell maradni. Vagy felállni.
Miközben a hideg vízcseppek érték a bőrömet, csak próbáltam kikapcsolni az agyam. Össze kellett kaparnom magam. Be kellett bizonyítanom, hogy elég vagyok. Hogy erős.
Kiléptem a zuhanykabinból és magam köré tekertem egy törölközőt. Futólag a tükörbe pillantottam, de inkább tovább mentem. Ha azt mondtam volna, hogy borzalmasan nézek ki, akkor az még túl szép megfogalmazás.
Mikor kiléptem a fürdőből, Harry ott ült az ágyamon. Nem zavartatta magát, csak egy pillanatra nézett rám, utána újra a telefonjára szegezte a tekintetét. Szóvá tehettem volna, hogy bejött a szobába, holott abban állapodtunk meg, hogy kint marad. De nem tettem.
Kinyitottam a szobában lévő óriási gardrób ajtaját és mögötte vettem vissza a ruháimat: egy bő fehér pólót, és egy szürke melegítőt. Mind a kettő jóval nagyobb volt a méretemnél, de legalább kényelmesek voltak.
- Kész vagyok - álltam Harry elé, aki azonnal rám nézett. Összehúzta a szemöldökeit.
- Kellenének új ruhák, ezek óriásiak - bökött fejével felém. Megrántottam a vállam.
- Tök mindegy - mormoltam, majd elindultam az ajtó felé. Harry mellém szegődött. Némán sétáltunk egymás mellett, egészen Luke irodájáig. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mit tud itt csinálni napokig, de az tuti, hogy alig tette ki a lábát innen. Ha el is ment, akkor mindig autóval tette, de a házban sehol máshol nem lehetett vele találkozni, csak itt.
- Nem lesz rosszabb, ugye? - fordultam Harry felé, aki épp akkor jött vissza mellém, az egyik biztonsági embertől. Pontosan tudta, hogy mire célzok. Mondhatni az ő hatására jöttem ide újra. Ha azokat a szavakat nem vágja a fejemhez a kertben, és ha utána nem jön utánam az erdőbe, valószínűleg még mindig elvesznék az önsajnálat nagy és mély tengerében. Durva volt velem, de ezzel segített a legtöbbet.
- Felfogás kérdése - válaszolta szűkszavúan. Én kértem meg, hogy jöjjön el velem. Az indok pedig egészen egyszerű volt: ha ránéztem, eszembe jutottak kőkemény szavai, amik arra kényszerítettek, hogy maradjak erős.
A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és maga Luke invitált be a szobába bennünket.
- Reméltem, hogy hamarosan visszajössz, Holly - pillantott rám, azt hiszem eléggé elérzékenyülve. Tehát várta, hogy feltegyem a kérdéseim. Nem tudtam mit válaszolni erre, egyszerűen csak lesütöttem a szemeimet, miközben leültem a kanapéra. Luke ugyanúgy velem szemben foglalt helyet, mint eddig mindig. Harry pedig a polcon kezdett el papírokat nézegetni. Nem igazán izgatta a helyzet. Kínos volt.
- Van pár dolog, ami nem tiszta - kezdtem bele erőtlenül. Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy semmi se tiszta, egyszerűen csak hazugság minden. De már csak a bánásmód, amit itt kapok, az egy elég nagy bizonyíték arra, hogy mi is az igazság.
- Kérdezz bármit! - válaszolta azonnal. A fejemben ekkor már sorban álltak a kérdések.
- Ha tényleg az apám vagy, az igazi, akkor hol voltál eddig? 20 éves vagyok, nem hiszem, hogy nem lett volna alkalmad felkeresni. Nem pedig elrabolni - mondtam. A háttérben Harry gúnyosan felszisszent. Számára egyértelmű volt minden.
- Tudod, Holly, még a felét sem tudod ennek az egész történetnek. Azért nem sétálhattam be az életedbe csak úgy, mert Aaron azt hitte, hogy engem is megölt, mint Edith-et - volt valami fájdalmas csillogás a tekintetében, miközben kiejtette Anya nevét. Ez nem olyan volt, amit tettetni lehetett. Ez őszinte volt. - De én túléltem. Engem csak súlyosan megsebzett a golyóval. És veled együtt minden másomat is elvette - egy pillanatra ott ült minden érzelem az arcán. A fájdalom, a csalódottság, a megbántottság és a veszteség. Ott, abban a pillanatban jöttem rá, hogy mennyi dolgot veszített el. Mekkora fájdalom lehet benne.
- Mit értesz az alatt, hogy minden mást? Anya? - kérdeztem. A szemeim előtt ott volt a kép, amin mind a hárman rajta vagyunk. Aztán elképzeltem az életemet velük, mint egy igazi, nagy család.
- Már említettem, hogy Aaron a szervezetemnek dolgozott. Ez egy elég jól menő dolog volt, amiből elég sok pénzt szereztem. Amint azt hitte, hogy meghaltam, átvette a vezetését. Azóta is csinálja - válaszoltam. Mereven bámult rám. Immár nem lehetett semmi érzelmet látni az arcán. Ő képes volt elrejteni őket.
- És... E-ez milyen szervezet volt? - kérdeztem. Valahogy volt egy megérzésem, hogy nem az a tisztességes fajta, ismerve Apa - hívhatom még így? - ügyeit.
- Nem az a legális fajta - sóhajtott fel. Most már Harry is felénk fordult, és figyelt. Arra következtettem, hogy most valami nagyon fontos dolog fog elhangzani. - Holly, nem fogok köntörfalazni. Aaron és én is nyakig benne vagyunk a maffia világában. Még anno, az én irányításom alatt a szervezet csak úgymond "kisebb" drog ügyekkel foglalkozott. Aztán az évek során Aaron egy elég nagy hatalmat kovácsolt belőle - igazából ez a hír nem ért teljesen váratlanul. Mindig is éreztem, hogy valami nem stimmel a cég körül, de nem gondoltam ennyire nagy, ennyire törvénytelen és ennyire veszélyes dologra. Idegesen kezdtem el piszkálgatni a fejem tetején összefogott hajamat. A fájdalmamat egyre inkább átvette egy eddig nem igazán tapasztalt érzés: a végtelen, erőteljes düh. Már nem volt sírhatnékom. Sokkal inkább volt kedvem törni-zúzni. Legszívesebben bemostam volna egyet Aaron Hamiltonnak.
- És ha nem tévedek, te most épp egy hasonlóan nagy maffiát építgetsz - mondtam ki az egyértelműt. Így, tudván a dolgokat már értettem ezt a sok biztonsági embert. Már értelmet nyert Luke bujkálása az irodájában. Nagyon fontos ember volt, sok ellenséggel.
- Nem, nem tévedsz - bólintott.
- És gondolom az sem véletlen, hogy most hozattál ide. Velem is terveid vannak - folytattam az elméleteim kiteregetését.
- Ez csak rajtad áll - válaszolta. - Nézd, Holly. Aaron nem a vér szerinti apád, de úgy nevelt fel téged, mintha az lenne. Fontos vagy neki. Az egyik, ha nem a leggyengébb pontja vagy. Ha te velünk vagy, ő sokkal sebezhetőbb. Most pedig már elég emberem van, hogy kicsináljam - nézett egyenesen a szemembe. Ez alkalommal azonban nem kaptam el a tekintetem, hanem álltam az övét.
Hirtelen akkora gyűlöletet éreztem Aaron Hamilton ellen, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Eddig azt hittem, hogy legalább joggal szól bele egyfolytában a dolgaimba, a döntéseimbe, az életembe. Elviseltem neki ezt. De a tudatot már képtelen voltam, hogy elvette tőlem az igazi családomat. Elvett tőlem, egy talán sokkal boldogabb életet, helyette pedig egy hazugságban éltem. Bosszút akartam állni rajta.
- Nem tudom, hogy milyen terveid vannak... De az én tervem, hogy tönkre teszem azt a rohadékot - hagyták el az indulatos szavak a számat, mire Luke és Harry arcára is egy-egy elégedett mosoly kúszott.
Már nem éreztem magam gyengének. Valami olyan tűz támadt bennem, amit éreztem, hogy képes bármit elégetni a célja érdekéért. Olyan elszánt voltam, mint még soha életemben. Mindennél jobban bosszút akartam állni, akármilyen eszközökhöz is kellett folyamodnom ehhez. 

Third

Drága Mindenki!
Meghoztam a következő fejezet. Nagyon, nagyon jól esne pár komment vagy pipa! Kicsit úgy érzem, mintha magamnak írnám, pedig ez nem így van. Szóval nyugodtan írjátok le a véleményeteket, legyen az rossz vagy jó! A fejezete pedig remélem tetszeni fog, jó olvasást hozzá! xx silver

Nem tudom, hogy mennyi idő után ébredhettem fel. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy mi is történt velem. Igazából elhinni sem akartam azokat a dolgokat, amikre emlékeztem. De abban biztos voltam, hogy nem álom volt, hiszen egy új, ismeretlen szobában ébredtem megint. Az előzővel ellentétben ez nagy volt, és az ágy is kényelmes volt, telis-tele párnákkal. Ugyan ez a szoba sem volt túl rendezve, sokkal otthonosabb és barátságosabb volt. De valamiért ez sem tudott nyugtatni. Főleg, miután elkezdtem újra gondolkodni a korábban hallottakon.
Egyszerűen nem tudtam hova rakni az egész szituációt. Nem mindennapos az ember életében, hogy valaki elraboltatja, aztán csak úgy közli veled, hogy a lánya vagy tulajdonképpen. Persze, ha ez egyáltalán igaz. Hiszen ki ő, hogy hinnem kéne neki?
Még mindig remegtem. Nem volt kétségem afelől, hogy egy kisebb sokkot kaptam nem olyan rég. Oké, tényleg nem én voltam sohase az érzelmi stabilitás mintapéldája, de ennyire még soha nem borultam ki. Főleg nem emberek előtt. Nem egy este volt kisebb koromban, hogy álomba sírtam magam. Anya miatt.
2 éves koromban halt meg. Még csak az arcára sem emlékeznék, ha nem csentem volna el párat Apától. Az egyiket, kiraktam az ágyam mellé, egy kék képkeretben. Szerettem róla azt a képet, mert egy hatalmas vigyor ült az arcán. Nem az a fajta, amikor valakit megkérnek, hogy mosolyogjon a kamerába és megteszi. Ez valódi, önfeledt mosoly volt. Persze, ezt nem tudhattam, de valahogy éreztem. Rengetegszer beszéltem ehhez a képhez, mintha csak élne, és hallaná, amit mondok neki. Ugyan soha nem kaptam vissza se választ, se tanácsot, de jól esett. Ezzel egy kicsit közelebb éreztem magamhoz. Kicsit olyan volt, mintha lenne anyukám.
Nagyon sokszor sírtam este. Nagyon fájt látni, hogy másoknak él az anyukája. Nap mint nap figyeltem, ahogy az iskola előtt várják az osztálytársaimat az anyukájuk. Értem még az apukám sem jött el soha; az éppen aktuális sofőrjét küldte el értem.
Aztán belépett az életünkbe Lily, akire ugyan soha nem tekintettem igazi anyukámként, de imádtam, mint egy közeli barátnőt. Egy nevelő barátnőt. Amikor ő megérkezett a családunkba, akkor kezdtem el elfogadni a helyzetemet, és már nem sajnáltam magamat annyira. Később megszületett Miky is, aki rengeteg boldog pillanattal kárpótolt. És talán butaság, de sokszor éreztem, hogy Anya velem van. Velem nevet, velem sír, velem örül, velem él.
Legszívesebben most hozzá fordultam volna. Hiszen ki tudná az igazat jobban, mint ő? És ki mondana el nekem mindent, hanem ő? Ezek után Apa szavában már nem bíztam, de hogy lettem volna képes Luke-ra hallgatni?
Lassan kikecmeregtem az ágyból. Fájt a szívem, hiszen olyan puha és meleg volt. Biztonságot adó. De ez az ágy sem tudott megmenteni a helyzettől. Szembe kellett néznem újra  Luke-kal, és még több mindent megtudni. Bár magam sem voltam biztos benne, hogy ennél több sokkoló dolgot el tudnék-e viselni. Így is minden percben úgy éreztem, hogy agyvérzést kaphatok.
A szobában 3 ajtó volt, ebből egy egyértelműen egy nagy teraszra vezetett. Biztos voltam benne, hogy be van zárva, azért azzal nem is próbálkoztam. Inkább megnéztem a másik kettőt. Az egyik egy fürdőbe vezetett, a másik pedig a folyosóra. Leginkább az lepett meg, hogy az ajtó nyitva van, de aztán észre vettem, hogy egy hústorony áll az ajtó mellett. Tehát figyeltek rám. Ahelyett azonban, hogy visszamentem volna a szobába, inkább elindultam a folyosón. Az izomagy nem szólt egy szót sem, tehát valószínűleg nem volt megtiltva, hogy bármerre is menjek a házban.
Nem tudtam, hogy merre kellett volna mennem, hiszen elég nagynak tűnt a ház. Kinéztem az egyik ablakon, de csak azt láttam, hogy velem szemben hatalmas fák sokasága áll. Valószínűleg valami birtokon voltam az isten háta mögött. Bár nem reménykedtem abban, hogy az otthonomhoz bármennyire is közel vagyok.
Meglepően higgadt voltam. Már nem remegtem, sőt, már nem is féltem. Legalábbis nem a környezetemtől, és a benne lévő emberektől. Biztos voltam benne, hogy ők nem bántanak, főleg ha igaz az, amit Luke mondott. Sokkal inkább féltem a titkoktól, amik még itt lappangtak. Sokkal inkább elmenekültem volna előlük, mintsem szembe nézzek velük. A legrosszabb pedig az volt, hogy nekem kellett eldöntenem, hogy mit hiszek el belőlük, és mit tartok hazugságnak. Nem volt mellettem senki, akiben megbíztam volna, aki tanácsot adott volna. Jelen helyzetben olyan egyedül voltam, mint a kisujjam.
Csak bóklásztam a hosszú folyosókon, néha benyitottam egy-egy üres szobába, de sehol nem találtam semmit, elhagyatott bútorokon, meg pár izomkolosszuson kívül semmit. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy mekkora ez a ház. Vagy inkább kastély. Aztán megérkeztem egy lépcsőhöz, ami hosszan vezetett lefelé. Gondolkodás nélkül indultam el lefelé rajta. Igazából én magam sem tudtam, hogy mit keresek. Talán kiutat. Csak el akartam szabadulni innen.
A lépcső legalján aztán egy hatalmas üvegajtóhoz érkeztem. Tényleg, óriási volt, fehér ablakkerettel. Ki lehetett látni egy hatalmas, ápolt, virágokkal teli kertre, aminek a közepén egy nagy szökőkút helyezkedett el. Az ajtó nyitva állt előttem, mintha csak rám várt volna. Nagy léptekkel léptem ki a kertbe, ahol megcsapott a friss levegő, ami igazán szokatlan volt, mivel már megszoktam a szmogos, egészségtelen New York-i levegőt. Madárcsicsergés, és a víz csobogása csapott csupán zajt, egyébként teljes csend volt. A kert túlvégében volt egy hatalmas vaskapu, mellette legalább 5 autó parkolt, de újabb biztonsági emberek vigyáztak rájuk. A kertet pedig mindenhol az erdő vette körbe, amiből valószínűleg soha nem találtam volna ki. Esélyem sem volt a menekülésre.
- Innen aztán nem jutsz ki - hallottam meg magam mögül egy hangot. Már ismerős volt, tudtam is honnan. Megfordultam, és szemben találtam magam a már látott két kék szemű fiúval, illetve immáron egy új taggal.
- Nem is akartam - nyögtem ki bátortalanul.
- Ne nézz hülyének! - vágta rá komoran, miközben egyre közelebb sétált hozzám, maga mögött hagyva két társát. - Louis vagyok, egyébként.
- Tudom - válaszoltam. - Mit akarsz?
- A kérdés az, hogy te mit akarsz - szólalt meg a szőke fiú. - Niall vagyok, ha már Louis is bemutatkozott. Ő pedig Liam - mutatott a barna szemű, valamelyest kedvesebb kisugárzású fiúra.
- Minek mutatkoztok be? - kérdeztem. Kisebb bátorságot merítettem, így már hangosabban beszéltem.
- Holly, mi nem az ellenség vagyunk. Persze csak akkor, ha te nem döntesz úgy - húzta fel a szemöldökét, és karba fonta a kezeit Louis. Volt a fiúban valami pökhendiség, ami furcsa módon jól állt neki.
- Újra akarok találkozni Luke-kal - nyögtem ki. Magamat is megleptem a kijelentésemmel, de ez tűnt csak logikus lépésnek, ha már nem tudok elfutni. Örökké nem bújócskázhatok, habár ez a nagy ház jó esélyeket adna hozzá.
- Magadhoz tértél ahhoz képest, hogy nem rég még alig tudtunk összekaparni - szólt vissza ismét.
- Van más választásom?! - kérdeztem idegesen.
- Igazad van, nincs - nevetett fel jóízűen, mire csak megforgattam a szemeimet. De szerintem most jobban tennéd, ha lezuhanyoznál, vennél fel új ruhákat és rendbe szednéd a fejedet. Nem akarlak megsérteni, de borzalmasan nézel ki - nevetett tovább. Rögtön eszembe jutott egy tökéletes szó, ami jellemezte a fiút: seggfej.

***

1 órával később, immáron felfrissülve, új ruhában álltam Louis mellett, aki valami miatt úgy érezte, figyelnie kell rám. Vagy talán a feladata volt ez, ki tudja? Mindenesetre meglepett, amikor egy nagy papírzacskónyi ruhával állított elém, amiben ugyan nem tökéletesen a méretemben voltak a ruhák, de legalább nem voltak túl nagyok rám.
Mialatt jobban zuhanyrózsa alatt álltam, átgondoltam több dolgot is, és arra jutottam, hogy mindent megakarok tudni. Azt akarom, hogy Luke mindent meséljen el. Aztán pedig meglátjuk mi lesz. Talán hiszek neki, talán nem. Talán összeroppanok, talán nem. Mindenesetre azzal az információval nem tudtam megbarátkozni, hogy ő az állítólagos apám. Próbáltam belegondolni, átfontolni, de egyszerűen nem tudtam lenyelni. Azzal pedig végkép nem tudtam mit kezdeni, hogy Anyát az az ember lőtte le, aki felnevelt. Ez képtelenség volt.
Luke nem lepődött meg, amikor Louis-szal együtt léptem be a dolgozószobájába. A szívem majd kiugrott a helyéről. Rettegtem, hogy valami olyat tud mondani vagy mutatni, amik tökéletesen bizonyítják, hogy amiket mondott igazak.
- Louis, szerintem jobb lesz, ha most távozol - nézett Luke a fiúra, aki bólintott, és már kint is volt. Szívem szerint ott tartottam volna. Nem tudom én sem, hogy miért, de jól esett volna, ha valaki ott van mellettem, még ha tudom is, hogy egy teljesen ismeretlen fiú. De tudtam, hogy semmi köze ezekhez a dolgokhoz. - Látom megmosakodtál és átöltöztél - nézett végig rajtam, miközben újra helyet foglaltunk. Nem válaszoltam, csak bólintottam.
- Sajnálom, hogy a múltkor...
- Nem kell bocsánatot kérned. Túl gyorsan dobáltalak meg az információkkal - bólintott komolyan. Az arca olyan volt, akár egy maszk. Semmit sem láttam rajta, még a szemei is üresen néztek rám.
- Igen, én csak nem tudom, hogy mi hiszek el, és mit nem. Annyira képtelenség minden - éreztem, ahogy egy könny kiszökik a szemeimből. Gyorsan letöröltem. Nem akartam megint bőgni.
- Pontosan ezért kerestem elő még több képet, ami remélem meggyőz az igazságról - nyújtott felém egy dobozt, ami igencsak meglepett, de elvettem tőle. Mély levegőt vettem, és kinyitottam. Tudtam, hogy ezek tényleg megváltoztathatnak mindent. Úgy éreztem, hogy felkészültem. De tévedtem.
Minden megdőlt a fejemben, amit eddig elképzeltem. Ahogy néztem a képeket, rájöttem, hogy az egész gyerekkorom egy hazugság. Életem első két éve ott volt a kezemben, de egyik fotón se szerepelt az az ember, aki az apámnak nevezte magát.
Ott volt előttem az anyukám, ahogy mosolyogva tart a kezében engem. Alig lehettem pár hónapos, de magamra ismertem, mert láttam pár képet már magamról kicsi koromban. Egyértelműen én voltam, ráadásul az összes képre rá volt írva a dátum, a képen szereplők és a helyszín. Anya kézírásával.
A legtöbb képen Anya, Luke és én szerepeltünk. Rengeteg volt belőlük; kopott régi képek. Nem bírtam elrejteni az érzelmeimet, végig folytak a könnyek az arcomon, miközben nézegettem őket. Az utolsó kép volt az, ami végleg kiborított. Mind a hárman rajta voltunk: Anya a kezében tartott, miközben Luke hátulról átölelte. Vidáman mosolyogtak mind a ketten. Megfordítottam a képet, és ezúttal is ott álltak Anya kecses betűi: Edith, Holland és Lucas 1997, New York.Nem tudtam semmit mondani vagy tenni. Csak arra tudtam gondolni, hogy ezt soha nem lett volna szabad megtudnom. Bármit megtettem volna, hogy visszatekerjem az időt, és inkább berohantam volna az erdőbe vakon, mint hogy ide feljöjjek. Eddig sem voltam jól. De ezek után már csak a kegyetlen fájdalomra tudtam gondolni, ami majdnem kettéhasította a mellkasom. Őrülten fájt.
Luke pedig csak ült előttem, és figyelt. Fájdalom csillant meg a szemében, ahogy látja, ahogy összezuhanok. De nem mondott semmit, talán azért, mert a szavai nem mulasztották volna el a fájdalmamat.
Hosszú percek teltek el, mire meg tudtam szólalni:
- Tehát igaz. Ő ölte meg Anyát - szipogtam erőtlenül. Luke pár pillant múlva felállt, és átsétált leülni mellém. Továbbra is csendben volt, egyszerűen csak közelebb húzott magához és megölelt. Nem ellenkeztem. Egyszerűen jól esett, hogy ott van.
- Annyira sajnálom, Holly! - suttogta, miközben a hátamat simogatta. Aztán visszajött a szobába Louis és lazán a karjaiba vett, és elvitt tőle. Karjaimat szorosan a nyakába fűztem, és behunytam a szemeimet. Gyenge voltam, túl gyenge. Újra összetörtem.